Bizonytalan biztonság - 3.fejezet

 

Szeretek, ez bűn?

Az idő rohamtempóban szaladt, mire kettőt pislogtam már eltelt két hónap. Túl vagyok a mindig zűrös karácsonyon, a meghitt, békés és át szexelt szilveszteren, egy áthelyezésen és végül egy “coming out-on” is.

Kezdjük a legelején. 

Bennem erkölcsi kérdés fogalmazódott meg, amikor hivatalosan is belevágtam ebbe a kapcsolatba. Az hogy Edward, még ha nem is a közvetlen főnököm, nem találkozom a munkában vele napi szinten, nincs szoros kapcsolatom vele, akkor is a cég igazgatója. Amikor észrevettem, hogy a kapcsolatunk kezdetén valamilyen rejtélyes módon egyre többször összefutottunk a folyosón, többször hivatott az irodájába, muszáj volt meghúznom egy határt. Nekem a munka és a közvetlen magánélet nem olyan dolog, amit szorosan össze kívánok egyeztetni. Amikor Ed újfent felajánlotta a titkári munkát, határozottan visszautasítottam és kértem, hogy fogadja el az áthelyezési kérelmemet az egyik testvér vállalathoz. Először értetlenül állt a helyzet előtt, tartott tőle hogy meggondoltam magam és el akarok tőlük távolodni. Nem, nem gondoltam meg magam. Nekem szükségem van arra, hogy az állásom és a magánéletem ne fedjék egymást. El se tudom képzelni, hogy anya és apa hogyan voltak képesek mindezt helyén kezelni. Vannak párok, akik tökéletesen képesek együttműködni mind otthon, mind a munkájuk során, de nekem ez nem megy. A munkában száz százalékot szeretek nyújtani, a feladataimra összpontosítani és fejlődni. Ez nem megy, ha mindeközben elcsavarja a fejem a partnerem egyetlen pillantásával. Mert mindketten képesek rá.

Az a bizonyos vágy fűtötte rózsaszín köd úgy éreztem, hogy két hónap után sem múlt el. Pontosabban bizonyos módon csillapodott, átformálódott. Az érzelmeimet nem a heves, ösztönös szexuális feszültség uralta, hanem az őszinte szeretet. Tiszta szerelemmel voltam képes szeretni őket. Minden nappal jobban fejlődik a kapcsolatunk. A kezdeti hevességet átváltotta a lassú, megfontolt lépések. Nem szerettünk volna elkapkodni semmit. A jelenben éltünk és a közös jövőt terveztük. Dolgoztunk nap mint nap azon hogy fejlődjünk a magunk módján, összecsiszolódjunk és megismerjük a másikat. 

Pontosan ezért tudtam, hogy nem tudok együtt dolgozni Ed-del és hosszas meggyőzést követően áthelyezett egy kisebb kiadó céghez, amelynek társ tulajdonosa volt s itt marketinggel és egyéb kisebb-nagyobb feladatokkal foglalkoztam. Alkalomadtán béta olvasó voltam, de fő teendőm a kiadó és a könyvek népszerűsítése volt, marketing tanácsadás, melyet a belföldi kisebb íróknak adtam és más egyéb, amire esetleg megkértek. Nem sokan voltunk az irodában, maximum tizen az osztályvezetővel együtt, sokkal családiasabb volt a légkör és ez az első olyan munkahely, ahol nem éreztem azt, hogy megkülönböztetnek. Persze érkeztek mondhatni kissé bugyuta kérdések a származásomat illetően, viszont miután tisztáztam a dolgokat, több szó nem esett erről. Itt értéke volt mindnyájunk munkájának, a projektekbe szánt időt elismerték. Szerettem itt dolgozni. Nem érdekelt senkit az identitásom, különösebben az se, hogy honnan jöttem. Itt a feladatokba fektetett energia és szakértelem számított. Mindenki saját maga határozta meg, hogy mennyit oszt meg a magánéletéről és nem keltek szárnyra különbféle degradáló pletykák. Nyilvánvalóan nem voltunk szentek, voltak összetűzések, kisebb-nagyobb nézeteltérések és olykor pokolian fújt egy-két ember egymásra, viszont maga a légkör teljesen más volt, mint a másik helyen. 

Amúgy sem mintha annyira beszélgetni lett volna kedvem az otthoni dolgokról bárkivel.

Az alapvető probléma egyáltalán nem Jackson-nal vagy Edward-dal volt, sőt talán sosem voltam ilyen önfeledten boldog, mint velük. A legidősebb bátyáim nem feltétlen fogadták elsöprő örömmel a kapcsolatom hírét. Nem arról van szó, hogy elítélnének engem, hanem nem tudják megérteni, hogy hogy vagyok képes két férfival is kapcsolatban élni és emiatt inkább elzárkóztak ettől a témától. Mindnyájan felnőtt, házas, gyermekes emberek, akik végtelenségig szerelmesek a feleségeikbe és soha más nőre nem néznének. Valahol konzervatív gondolkodásúak, majdnem mindük partnere háztartásbeli, mindük mélyen hisz a házasság szentségébe és mindenek felett családorientáltak. Azzal hogy a saját nememhez vonzódok nem volt különös, mert elfogadó szellemben nevelkedtünk, viszont mindenkinek van olyan pont amit, nem tud feltétel nélkül elfogadni. Vagy csak igen nehezen és sok időre rá. 

Anyu és apu szintúgy eléggé rácsodálkoztak a tényre. Apa teljesen ledöbbent, nem tudott mit hozzáfűzni a bejelentésemhez, inkább visszavonulót fújva megbújt a háttérbe, bár szemei mindent elárultak. Összezavarodott, értetlen, helytelenítő érzelmek tükröződtek vissza rám. Anyu a maga módján érdeklődő volt, kérdezett a fiúkról, hogy milyenek, mivel foglalkoznak, hogyan bánnak velem, viszont azért érezhető volt, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Bevallom kicsit erős bejelentés volt a karácsonyi asztalnál ülve. Az volt a szerencse, hogy idén nálunk tartottuk meg az ünnepi vacsorát, mivel az apai nagyszüleim lebetegedtek, ha ott lettek volna, talán a mentő viszi haza őket. A papa már a másságom felvállalásánál is szívinfarktust kapott. Azóta is azzal viccel mindenki, hogy el akarom tenni láb alól az öreget. 

Természetesen nem voltam abban a hitben, hogy mindenki állva fog tapsolni s megveregeti a hátam, hogy milyen jól tettem, hogy belevágtam ebbe a kapcsolatba, viszont valahogy nem számítottam arra, hogy már-már kiábrándult tekintetekkel fogok találkozni.  Szerelmes vagyok. Szeretem ezt a két csodálatos férfit, ez bűn volna? Nem mindennapi, nem szokványos, de akkor már egyből megvetendő is? 

Ugyan az eset óta eltelt két hónap, mégis egyre fokozatosabban alakult ki egyfajta láthatatlan fal köztem és a családom között. Egy idő után próbáltak közeledni hozzám, viszont egyszerűen nem volt hangulatom két munkával kapcsolatos kérdést követően megjegyzéseket hallgatni. Vagy kerülgetni a témát, mint a forró kását és tudomást se venni róla. Nem szeretném megszakítani a családommal a kapcsolatot, ők az egyetlen biztos pont az életemben és végtelenségig szeretem őket, viszont sem időm, sem energiám nem volt arra, hogy most ezzel a kérdéssel foglalkozzak. Talán a homokba dugtam a fejem. Rettegtem attól, hogy a kapcsolatom felvállalása tönkreteheti az eddigi életemet. Nem hittem volna sose, hogy el fognak ítélni a szerelmem miatt. Ugyan ezt soha nem mondaná ki hangosan egyikük sem, de láttam rajtuk, hogy nem tudtak napirendre térni és helytelenítik az egészet. Még az sem igazán hatotta meg őket, amikor meséltem a két férfiról. 

Nem hittem volna, hogy valaha is ennyi gyötrődéssel járhat a szerelem. Nem is feltétlen gyötrődéssel, inkább megpróbáltatással. Ráadásul az a tudat, hogy nem is maga a párkapcsolat gördít elém akadályokat, hanem a környezetem, még inkább egy fájó pont. 

Mindig is bizonyítani szerettem volna, legjobb lenni, kivívni a szeretetüket, hogy soha ne csalódjanak bennem. Őszintén rettegtem. Rettegtem, mert én pontosan tudtam, hogy milyen emberek a partnereim, viszont ők nem. Nem ismerik Jackson bohém, bohókás, cserfes, szeleburdi énjét. Azt, hogy mindenhova, amerre csak jár vidámságot képes csempészni mások napjába, ugyanakkor szélsőségesen éli meg érzelmeit. Ha boldog, akkor kicsattanóan örömteli s energikus, viszont ha szomorú, akkor még az ágyból is oly lassúsággal és életerővel képes felkelni, akárcsak egy lajhár. Nem tudják, hogy hányszor nevetetett meg az elmúlt időszakban, még a legbizonytalanabb napjaimon is. Ahogy azt sem tudják, hogy Edward milyen birtokló, vehemens, ugyanakkor mélységesen zárkózott tudott lenni. Utálta még azt is, ha valaki a megengedett illemnél tovább bámult minket, ha valaki leszólított minket az utcán, vagy esetleg flörtölt az étteremben. Amikor féltékeny volt, akkor volt a legvehemensebb az ágyban. Ezért is csintalankodtunk olykor Jackson-nal. Ugyanakkor voltak napok, amikor olyannyira elzárkózott előlünk, mintha idegenek volnánk. Olyan volt akárcsak egy masszív hegy. Sokszor kaptam rajta, hogy elrévedve kémlel ki az ablakon egy-egy hosszabb nap után. Jackson szerint ilyenkor többnyire a szülein járt az esze. Ilyenkor megközelíthetetlen kőszoborrá változott. Máskor pedig egy boldog, szerelmes, szenvedélyes férfi volt.  

Mindezt nem lehetett két mondatba összefoglalni és odavetni a családom elé, főleg úgy, hogy elmondottak alapján nem lehet kiismerni egy embert. 

Napról napra jobban tartottam attól, hogy az eddig gondosan dédelgetett életem egyszeriben visszafordíthatatlanul megváltozik. 

A telefonom csörgése szelte át a halk irodát, ezzel kiszakítva az önpusztító gondolatokból. Olyannyira elmerengtem, hogy észre sem vettem, hogy már rég vége van a munkaidőnek és már csak páran lézengünk az épületben. 

— Helló, idegen! - szólt bele derűsen, mégis feddőn Natasha. Az elmúlt két hónap alatt körülbelül háromszor ha beszélgettünk egymással. Kerültem őt is, pedig nem feltétlen volt ellene a kapcsolatomnak, inkább ő is csendben elkülönült a konfliktustól. 

— Szia… - suttogtam bűnbánóan. 

— Ugye még emlékszel rám és az unokahugodra? - a nővérem körülbelül harmincnyolc hetes terhes volt, két csintalan fiú után egy kislánnyal. 

— Sosem felejtenélek el titeket. - 

— Jövő hét péntekre van ütemezve a császár, ott leszel ugye? - Tasha-nak már az első várandóssága is veszélyeztetett terhesség volt a szíve miatt, őket is programozott császárral hozta a világra, ahogy most a kicsi Alice-t is. Már az ikrek születésénél is végig bent várakoztam a kórházba és elsők között mentem be a kórterembe megcsodálni a keresztfiaimat és most is így lesz. Bármi is történjék, bármennyire is elsodródnék a családomtól, egy ilyen meghatározó eseményt soha nem hagynék ki. 

— Ezt kérdezni sem kell! - vágtam rá azonnal. 

— És hogy vagy? - kérdezett rá néhány percnyi kínos csendet követően. 

— Jól. - feleltem szűkszavúan. Hogy lennék? Ismeretlen, idegen érzelmek kavarognak bennem, tanácstalan vagyok, mindeközben próbálok reális lenni. Tudom, hogy időt kell hagynom másoknak arra, hogy képesek legyenek elfogadni a kialakult helyzetet, de mennyit? Mennyi idő után képesek úgy tekinteni rám, mint mindenek előtt? Igaz én is más lettem. Változtam, viszont ez a változás a lehető legpozitívabban hat az életem egy részére. Vajon mikor lesznek képesek mindezt felfogni mások? 

— Tuan… - 

— Tasha jól vagyok, tényleg! Az új munkahelyem valami mesés, szeretek bejárni, nincs görcsben a gyomrom már a gondolattól is, hogy be kell jönnöm. Sok mindent csinálok, viszont szívvel és van értéke a munkámnak. - megugrottam ültömben, ahogy egy hideg kéz megérintette vállam. Hátrafordulva Jackson tündöklő mosolyával találtam szembe magam. És ahogy belepillantottam szerelemtől elködösült szemébe úgy éreztem, mintha szívem révbe ért volna. Mintha egyszeriben minden a helyére került volna. Mintha minden szorító érzés szertefoszlott volna. Kinyújtottam felé kezem, ő készségesen elkapta, majd játékosan lehajolt s csókot hintett rá.

 

— Örülök, hogy végre találtál magadnak egy jó munkahelyet. Borzalmas volt látni, ahogy szenvedsz ott, semmi magánéleted nem volt a sok gyökér miatt. - ezzel egyet tudtam érteni Natasha-val. Amióta az áthelyezésemet kértem, azóta nem minden nap, hanem maximum heti egyszer ha túlórázok, időben végzek és van elég energiám a magánéletemre is. Ami azt illeti egy leheletnyit, mintha túl sok fölösleges szabadidőm is volna, tekintve az elmúlt néhány hét erotikától fűtött délutánjait… A gondolattól is elpirultam. Jackson csintalan mosolyra húzta gyönyörű ajkait, mint aki pontosan tudná, hogy merrefele kalandoznak gondolataim. Talán tudja is. 

— Igen-igen. - helyeseltem. Kissé türelmetlenül csenghetett hangom, bár nővérem nem tett rá megjegyzést. 

— Ha már magánélet… - mélyen beszívtam a levegőt. Tudhattam volna, hogy mindvégig ebbe a mederbe akarta terelni a beszélgetést. — Hogy vannak az ööö… Hogy van… Jack és Edwin? - haragosan összeszorítottam az állkapcsom. Jackson érezte, ahogy megfeszültem és próbálta leolvasni az arcomról, hogy mi a baj. Hátat fordítottam a férfinak, mintha ezzel legalábbis egy láthatatlan falat húztam volna kettőnk közé, ami által nem hallhatja a beszélgetést.  

— Mit vársz tőlem Tasha? Még a nevüket sem tudod megjegyezni, ahogy gondolom egyikőtök se. Még erre sem vettétek a fáradtságot, hogy legalább ennyit megjegyezzetek. Ezek után mit vársz, hogy csacsogni fogok a magánéletemről? Soha nem voltam még olyan boldog, mint az elmúlt időszakban ezzel a két férfival. Tiszta szerelemmel szeretem őket, ahogy ők is engem. - mélyen beszívtam a levegőt és pár pillanatnyi szünetet követően folytattam — Én megértem, hogy ti nem tudtok mit kezdeni ezzel a helyzettel, komolyan. A saját családom nem tud elfogadni és ez fáj a világon a legjobban. - ordítani tudtam volna dühömbe — Mintha egy mély, gyógyíthatatlan seb húzódta a szívembe, de tudod ez nem az én hibám. Egyedül ti tehettek róla, hogy nem vagytok képesek megemészteni ezt a dolgot. Nem tudjátok elfogadni a boldogságomat. Ez nem az én hibám! Szeretlek, de azért tőled többet vártam volna. - fájt minden kimondott szó — Egyébként meg Jackson-nak és Edward-nak hívják a partnereimet! - nyomtam ki a telefont s olyan erővel csaptam le az asztalra, hogy félő volt, hogy összetörik. Nem is tudom mi bosszantott jobban, a tény, hogy nem képesek még ennyit sem észben tartani, hogy hogy hívják azt a két embert, akit szeretek, vagy hogy pont Natasha az az ember, aki így viszonyul a kapcsolatomhoz. 

Nem azt várom el, hogy tapsoljanak örömükben, csak azt, hogy ne legyenek ennyire elutasítóak. Az a tanácstalan, kétkedő hang, amit megütött mélyen cseng még most fülemben. Nem vagyok egy ingerült ember, de az ő hibájuknak köszönhetően kétkedek önmagamba nap, mint nap. Vajon helyes-e amit teszek? Megérdemlem a szerelmet? Ha a családom tagjai ennyire elutasítóak, hogy két hónap elteltével sem képesek velem úgy beszélgetni, mint a bejelentés előtt, akkor lehet hogy rosszul döntöttem? Nem kellett volna belemennem ebbe a párkapcsolatba? De ha társadalmilag helytelen amit teszek, akkor nem kéne rosszul éreznem magam Jackson és Edward közelébe? Ha rájuk pillantok az undor gondolata fényévnyi távolságra van az eredeti érzéseimtől. Ahányszor meglátom őket a szívem meglódul, a vér az ereimben pezsegni kezd és egyszeriben egy megmagyarázhatatlan lelki nyugalom tölt el. Olyan mintha a lelki békém hozzájuk kapcsolódna. Mintha az eddig ismert világ szürke közöny lett volna, melyet szinessé és élettel telivé varázsoltak volna. 

Így érzek. S ez az, amit mások képtelenek ép ésszel felfogni. 

Miközben légzőgyakorlatokat végezve próbáltam lehiggadni, meghallottam Edward elegáns cipője kopogását a barna parkettán, ahogy közeledett az asztalom felé. Nem tudom mennyit hallhatott, valószínűleg minden szót, mert az asztalhoz érve először megvizsgálta a telefonom, majd összeszedte a holmimat, melyet Jackson kezébe nyomott s felkapott a karjaiba, mintha pehelysúlyú lennék. 

Nevethetnékem támadt a helyzet komikusságán, de ahogy felnéztem a haragtól elsötétedett szemébe; megértettem. Edward nehezen mutatja ki az érzelmeit, sőt szeretetét inkább tettekben, ajándékokban, testi érintésben lehet észrevenni, viszont ettől függetlenül ő is ember. Egy olyan mély érzésű férfi, akit a legjobban azzal lehet megsérteni, ha a szeretett emberét bántják. Ezekből a pillanatokból tudtam, hogy szeret. 

Jackson és Edward között volt egyfajta leírhatatlan ősbizalom, mit kezdetben nehezen tudtam kezelni. Úgy élték a mindennapi életüket, akárcsak a jin és jan. Egy bizonyos megfoghatatlan harmóniába, attól függetlenül, hogy a személyiségük ég és föld volt. Jackson maga volt a sugárzó nap, az eleven szórakozottság. Akkor is képes volt derűt, fényt hozni, amikor az embert ellepte a ború. Már attól megnyugvás töltötte el a szívem, ha rám mosolygott azzal a huncut mosolyával. Nyíltan élte meg az érzelmeit, csókolt, ölelt, hozzám bújt, ha cirógatásra vágyott. Teli torokból nevetett, ha boldog volt s ugyanakkor mélyen begubózott, amikor lehangolt. Az öltözködésében, a divat iránti mély szenvedélyében megmutatkozott szertelen személye. 

Edward mindeközben ugyan valamilyen szinten távolságtartó volt, már-már merev, másokkal elutasító. Amikor velünk volt, akkor, – ha nagyon elengedte magát – gondtalan, szerelmes kisfiú képét festette, ám sokszor elmerengett, csendes volt, egy melankólikus jegyeket viselő személy. Nem, nem volt bús, nem volt depressziós, hanem az alap személye volt ilyen introvertált beállítódású. 

Mindezek ellenére ők ketten olyan hihetetlen erővel voltak képesek együttműködni, hogy attól kezdetben megrémültem. Hogyan fogok bízni bennük? Hogyan érjem el, hogy bízzanak bennem? Hol lesz az én szerepem ebben a kapcsolatban? Meg tudok-e felelni? Ki tudom-e elégíteni az igényeiket? Ők vajon ki tudják-e elégíteni az én igényeimet? Biztos egyenrangú fél leszek, vagy egy érdekes harmadik kerék, aki megfűszerezi a szexuális életüket? - és ezekhez hasonló mélyenszántó kérdések kavarogtak nap, mint nap a fejemben. 

Azután vettem egy mély lélegzetet, hátraléptem egy lépést és hagytam, hogy a dolgok a saját medrükbe csörgedezzenek. Onnantól kezdve, hogy képes voltam túllendülni a félelmeimen már nem is volt több kérdés. Talán nem jutottam még el arra a szintre, amin ők vannak, nem tudok még olyan szintű varázzsal viszonyulni hozzájuk, mint ők egymáshoz, de tudom, hogy idővel eljutok arra a szinte. Eljutok, mert el akarok jutni.  

Az út hazáig gyorsan és zökkenőmentesen telt, Harrison fuvarozott Edward lakására minket, míg mi hátul csendesen elmerültünk a gondolatainkban. Ugyan hangosan sosem mondtuk ki, de már egy hónapja beköltöztem hozzájuk, Mrs.Norris-szal egyetemben. Edward kezdetben óckodott a macskától, nem nevezte magát egy kifejezetten kiskedvenc tartónak, viszont napról napra egyre jobban megbarátkozott a gondolattal, hogy egy háziállattal kell együtt élnie. Mostanra már olyan szintre emelték Mrs.Norris-szal a kapcsolatukat, hogy a saját macskám előbb köszönti őt, mint a gazdáját, amikor hazaérünk egy hosszú napot követően. 

Most is, miközben Ed a konyhában sertepertélt az ő lábához dörgölőzött és nyájasan dorombolt. Edward lehajolt hozzá, megsimogatta, majd az egyik szekrényből előhúzott egy tasak ételt és megetette őt.

 

— Teljesen elkényezteted őt! - korholtam játékosan, miközben töltötttem magunknak fejenként egy pohár bort. Szokássá nőtte ki magát, hogy ha nem is minden este, de sűrűn egy pohár ital és egy film társaságában leültünk vacsorázni. Ed lágy és elégedett tekintettel válaszolt, mint aki büszke a halottakra, noha nem dicséretnek szántam. Megpillantottam a macska kaja csomagolását, ahogy kidobta a tasakot. — Ed, ne már! - grimaszoltam. Értetlenül fürkészett. — Nem vehetsz Mrs.Norris-nak ilyen méregdrága ennivalót! - szidtam meg. Ő csak féloldalas mosolyra húzta ajkát. — Nem véletlen, hogy téged szeret jobban… - fintorogtam. Amíg csak kettesben éltünk a lábam nyomát is megcsókolta – már ha éppen olyan kedve volt – most meg már úgy kell könyörögni neki, hogy megsimogathassam. Nem sajnáltam Edward-tól, de azért kicsit sértette a büszkeségem. A férfi válaszul odasétált hozzám a pult két oldalára támasztotta meg tenyerét, ezzel satuba fogva engem. Durcásan félre fordítottam a fejem.    

— Nem érted.. - morogta fülembe, majd csókot hintett rá. — Pedig egyszerű! - hajolt kicsit távolabb, hogy szemembe nézhessen. — A macska boldog, ha ehet, főleg, ha ilyen prémium ételt. Téged boldoggá tesz, ha a macskád boldog. Engem meg az tesz boldoggá, ha téged boldognak látlak. - a vallomástól szégyenlősen, fülig pirulva sütöttem le a szemem. Imádtam az ilyen intim, meghitt pillanatokat, amikor Edward is annak tűnt, ami valójában volt; egy fiatal szerelmes férfinak. — Odáig vagyok attól, ahogy ahogy vérvörössé válnak a füleid, amikor zavarban vagy. - zavartan kaptam az említett testrészemhez és éreztem, ahogy egyre jobban meglódult a vér az ereimben. 

Edward azon a délutánon először szenvedélytől fűtve ajkaimra tapadt. A csók tele volt érzelemmel, bizalommal, szeretettel, törődéssel, imádattal. Edward sokszor eképp fejezte ki, hogy mit érez, mit gondol. Ez a csók azt üzente, hogy ő itt van velem, szeret és át fogunk vészelni minden nehézséget együtt. Jackson törleszkedett oda hozzánk, úgy simult akárcsak egy cirógatásra éhes kiscica. A nap folyamán először önfeledten felnevettem. Szerettem, hogy bármi is nyomta a lelkem, ők ketten addig csűrték-csavarták a dolgokat, amíg valahogy ha nem is elfeledni, de enyhíteni tudták a szívemre nehezedő terhet.  

— Biztos nem akarsz róla beszélni? - kérdezett rá Jackson valamivel később, miközben átnyújtotta telefonomat. Meglepetésemre a készülék képernyője nem tört be, ellenben a hátlapja a kamerával együtt teljesen összetört. Elhúztam a számat. Biztos lesz egy vagyon kicseréltetni az egészet, de így jár az, aki nem tudja kordában tartani az indulatait! A két férfi türelmesen kémlelt a pultnál ülve, miközben az elkészített étel utóját ettük. 

— Nem az, hogy nem akarok, igazából nincs mit. - merengtem el magam elé bámulva. — Tudatosíthattam volna már magamban, hogy a családomnak túl sok ez a kapcsolat. - szinte suttogtam — Csak tudjátok az bánt, hogy meg sem próbálják elfogadni a boldogságom. Hogy azok az emberek akiket szeretek nem ülhetnek le kulturáltan, előítélet nélkül egy ebédre. Hogy nem ismerhetnek meg titeket. - rántottam meg vállam. — Ha tudnám, hogy egyébként is így viselkednek, nem hatna meg, de tudom, hogy mennyire elfogadóak és hogy még abból sem csináltak nagy ügyet, hogy meleg vagyok. - tudom, hogy szeretnek, de az, hogy elutasítóan viselkednek azért, mert két ember mellett találtam meg azt a valamit, amit egész eddigi életemben kerestem, az éppen az ellenkezőjét közvetítette irányomba. 

Jackson bátorítóan megszorította az ökölbe szorított kezemet, hüvelykujjával cirógatni kezdte bőröm, hogy megnyugodjak. Amióta ismerem őket sokkal hevesebben éltem meg az érzelmeimet. Ez is sokban változott, viszont nem bántam. Nem kellettek szavak, tudtam, hogy itt vannak, meghallgatnak és támogatnak. Ennyi elég volt nekem. 

A telefonom fülsüketítő hangja gyalázta meg a pillanat meghittségét. Matthew – Natasha férje – neve virított a képernyőn. Összeráncolt szemöldökkel emeltem fülemhez a telefont.

— Szia! - 

— Tuan! Tasha kórházba került, balesetet szenvedett! - 

♡

Olyan hirtelen történt minden. A következő ami a tudatomba szökött a telefonbeszélgetést követően az az, hogy már az autóban ülve hasítunk a sztrádán. 

Matt elmondása szerint Natasha az albérletemhez indult, hogy személyesen át tudjuk beszélni a konfliktusunkat, viszont később a kórházból hívták, hogy balesetet szenvedett. 

Az én hibám. Ha… Ha nem lettem volna ilyen önző és vehemens, akkor most nem azon kellene imádkoznom, hogy ne történjen semmi súlyos dolog se vele, se a kicsivel. Ostoba voltam, hogy azt hittem hogy már teljesen elfordult tőlem. Azt hittem már nem szeret, hogy csalódott bennem, ehelyett autóba szállt csak azért, hogy beszélni tudjon velem. Ha… Ha történik velük valami, azt soha nem fogom megbocsátani önmagamnak. 

Jackson aggódón összekulcsolta ujjainkat. Hátul ültünk, míg Edward a megengedett sebességhatárt egy picikét túllépve hajtott a kórház irányába. Tehetetlenül remegtem, a lábam megállíthatatlanul mozgott, az ajkamat véresre harapdáltam. Folyamatos jelleggel, újra és újra a lehető legrosszabb eshetőségek pörögtek le a lelki szemeim előtt. Ha nem lett volna mellettem Edward és Jackson még az is lehet, hogy engem is mentővel szállítottak volna kórházba. 

Jackson érzelmi támogatást nyújtott. Végig átkarolt, mantrázta, hogy nem lesz semmi baj, hogy minden rendben lesz. Míg Edward higgadt tudott maradni és neki köszönhetően amíg a kocsihoz értünk össze tudtam szedni magam. Felöltöztem – úgy ahogy – cipőt húztam és felkaptam magamra Edward egyik pulóverét, magamhoz vettem a telefonom, az irataim és mélyeket lélegezve próbáltam nem pánikrohamot kapni. Igaza volt abban, hogy most a lehető leggyorsabban meg kell nyugodnom, hogy elindulhassunk. Köszönettel tartozom nekik, hogy egyáltalán eljutottam a kórházba. 

Az épületbe beérve a váróban azonnal megpillantottam a szüleimet, Dominic bátyámat és a húgomat, Glória-t. Ők laktak a legközelebb a sürgősségihez. 

— Anyu! - siettem oda hozzá. Kisírt szemétől csak még inkább fojtogatott a pánik — Mi történt? - kérdeztem rettegve. 

— Ó kicsim! - ölelt magához. — A nővéreden sürgősségi császármetszést végeztek el, az unokahúgodnak nem esett semmi baj, ‘hálisten! - a hatalmas kő mely a szívemet nyomta egy kissé eresztett szorításából. Bele se merek gondolni mekkora veszteség ért volna mindnyájunkat, ha megesik a legrosszabb. — Matthew fent van az újszülött osztályon, oda vitték pár perce a babát. - 

— És Tasha? - a gyomrom összeszorult. Belekapaszkodtam Edward karjába. 

— Nem tudunk még semmit biztosan. Komplikációk léptek fel és most bent van a műtőbe. - felelte elcsukló hanggal. 

— ‘Ó Istenem! - zokogtam Edward nyakába. 

A nővérem az én mentsváram. A legjobb barátom. Hozzá állok a legközelebb minden ember közül akit ismerek. Ismerem minden kis titkát, élete minden kis részletét, a legfőbb bizalmasom. Ismerem a félelmeit, a szexuális életét, a gyermekvállalási nehézségeit, a férjével való minden nézeteltérését, én kísértem az élete első nőgyógyászati vizsgálatára tizenévesen, sőt még a haját is én fogtam amikor hányt a várandóssága első hónapjaiban. Ott voltam, amikor megrettent a házasság gondolatától, pont az esküvője napján, hiszen mi lesz, ha nem lesznek olyan boldogok Matthew-val, mint a szüleink? Ott voltam, mikor amiatt aggódott, hogy el fogja veszíteni a babáit. Én támogattam, amikor újra munkába állt, ugyanis attól, hogy anya, még gondolhat a karrierjére is. 

Ő pedig ott volt mellettem az életem minden egyes fontos eseményén. Amikor lediplomáztam egy hatalmas partit szervezett nekem. Amikor túlestem az első munkanapomon, ő odahaza süteménnyel és egy üveg pezsgővel várt. Támogatott mindenben, tinédzserként még talán a hülyeségekben is. És most egy ilyen ostoba összezörrenés miatt, most itt tartunk. 

Percekkel később Edward felemelt és az egyik székre leültetett maga mellé a várakozóban. Már nem sírtam, elapadtak a könnyeim, viszont kővé fagyva meredtem magam elé. Akaratlanul is a legrosszabb képkockák pörögtek le előttem. Tudtam, hogy nyugodtnak kellene lennem, türelmesnek és bizakodónak. Most mégis egyre csak süllyedtem a fájdalomba. 

— Bébi… - suttogta fülembe, ahogy oldalasan átkarolta vállamat Jackson. Mostanában így becézett s míg máskor ettől olvadoztam, most mintha egy buborékban lett volna a fejem, úgy visszhangzott hangja.— Nem lesz semmi baj. Higgy nekem! - próbáltam hinni neki. Sokat jelentett hogy itt voltak mellettem. Egyedül ezt képtelen lettem volna átvészelni. Sosem értettem, hogy másoknak miért ennyire frusztráló a váróteremben várakozni, hiszen logikusan belegondolva ebbe a kórházba kiváló orvosok mentették az emberek életét nap, mint nap, ám most, hogy azt az embert műtötték, akit a legjobban szeretek ezen a földkerekségen, egyből megváltozott a véleményem. Hiába tudtam, hogy jó kezekben van, nem tudtam az aggodalmaimon felülkerekedni.

Az első tizenöt percet követően képtelen voltam ülni, elkezdtem fel-alá járkálni a helyiségben. Jackson a fejét a falnak döntve elpilledt. Nem hibáztattam, rengeteget tanult és dolgozott mostanában. A férfi ugyanis felmondott, hogy januártól elkezdhessen divattal foglalkozni az egyetemen. Ez volt minden álma és most eljutott arra a szintre, hogy bele is vágjon. Rengeteg otthoni feladatot kapott és mindemellett sokszor hívták reklámfotózásra, mely felkérések többségét el is fogadta, ugyanis nem akart végleg lemondani modell karrierjéről. Nem volt csoda, hogy elaludt. Ráadásul édesanyja halála óta nem szerette egy kórházba sem betenni a lábát. Ezért is jelentett ennyit, hogy most itt volt mellettem.

 

Edward már a folyosó végén volt, amikor tudatomba szökött, hogy mit is suttogott előbb a fülembe. Elment kávét és üdítőt venni. Utána sétáltam, mert valamivel muszáj volt lekötni a figyelmemet, és mert nem akartam, hogy mindent ő fizessen, főleg úgy, hogy amilyen jólelkű képes minden családtagomnak venni valamit. Már a büfé bejáratánál álltam, amikor meghallottam Nicolas bátyám hangját. Ő és a felesége valamivel később érkeztek meg, mint mi.

— Szóval te vagy az öcsém egyik pasija. - Nick összefonta mellkasa előtt a karját és olyan lekicsinylő tekintettel méregette Ed-et, hogy attól felment bennem a pumpa.  

— Az egyik partnere, igen. Edward Seon! - nyújtott kezet illedelmesen, viszont a bátyám még annyira sem méltatta, hogy megrázza azt. A hideg is kirázott. Nem úgy viselkedett, mint az a személy, akivel felnőttem, ha nem úgy nézne ki, mint a testvérem, nem hinném el, hogy ő az. Úgy beszélt, úgy fintorogott, mint egy idegen. — Úgy vélem mondani akarsz valamit, szóval essünk túl rajta. - Ed hangja távolságtartó és közönytől csöpögő volt. 

— ‘Ohó! Milyen nagyra vagy magaddal! - nem is értettem Nicolas-t. — Megfertőztétek az öcsémet ezzel a… - undor tükrözte arcát, ahogy végigvezette tekintetét a férfin. — peverzióval, amit műveltek! Az én öcsém normális volt, mielőtt te meg a csávód a képbe nem jöttetek! Talált volna magának valami normális férfit, akivel megházasodik és családot alapít, de ti jöttetek és… bele sem merek gondolni, hogy miket műveltek vele! Azt hiszed, hogy csak azért mert van pénzed… - utalt arra, hogy Edward-on még mindig öltöny és a méregdrága órája virított — már megveheted a szeretetét? Elszakítottátok a családjától! Minden eszközt meg fogok tenni annak érdekében, hogy eltűnjetek a mocskotokkal az életéből! - Nicolas magas volt és nyurga, néhány centiméterrel Edward fölé magasodott ezzel nyomatékot adva mondandójának. Lemerevedve szobroztam tőlük pár méterre az ajtóban. Ez most tényleg megtörténik velem? 

— Befejezted? - kérdése inkább fenyegető parancsként hatott. Nick mintha felmorgott volna válaszul, viszont mielőtt megszólalhatott volna Ed folytatta. — Azt képzeled, hogy Tuan-nak rosszat tesz ez a kapcsolat, noha fogalmad sincs, hogy mennyit szenvedett miattad és a családotok miatt! - nem emelte fel a hangját, de hangszínétől még én is vigyázzba vágtam magam — Amióta bejelentette nektek a kapcsolatát, azóta minden egyes nap szenved attól, hogy nem vagytok képesek elfogadni a boldogságát. Őt idézve, ti vagytok a legbiztosabb pont az életében és most ezek az emberek cserben hagyták, mert másképp találta meg a boldogságot, mint ahogy azt ti elvárnátok tőle. Hetekig sírta álomba magát, mert elútasítóak voltatok vele és mi voltunk azok, akik ott álltak mellette és támogatták, vigasztalták! Fenyegetsz, mert azt gondolod megrontottam őt. Én nem fenyegetlek, de azt az egyet megígérhetem, ha még egyszer miattad fog sírva elaludni, tönkreteszlek! Eddig nem tettem semmit, mert tisztelem és szeretem őt annyira, hogy ne bántsam azzal, hogy a családjának küldök hadüzenetet, de ‘Isten a tanúm, ha csatába hívsz, én fogok győzni! Szeretem őt és védelmezni fogom! - Nicolas megkövülve meredt Edwardra. Látszott rajta, hogy megilletődött a férfi domináns kiállásán és minden elhangzott szón. Ilyen az én szerelmem! Ő nem kezdeményez konfliktust, viszont ha fenyegetik őt, vagy a szeretteit, akkor űzött vadkénk képes megküzdeni az elé magasodó akadállyal. Megküzdene értem a saját családommal is. Könnybe lábadt a szemem a meghatottságtól. 

Nicolas keze ökölbe szorult, attól tartottam, hogy bemos Edward-nak, viszont még mielőtt bármi történhetett volna anyu tűnt fel mellettem. Észre sem vettem, de az egész jelenetet végignézhette. 

— Nicolas Tonkin! - hördült fel, majd megragadta fia fülét, pedig legalább húsz centivel alacsonyabb volt nála. Komikus látvány volt, főleg, hogy Nick meghunyászkodva fújt visszavonulót. — Hogy merészelsz így viselkedni egy kórházba? Hogy merészelsz ilyen szégyenbe hozni pont akkor, amikor a testvéred egy kórházi ágyon fekszik?! Meg sem ismerlek, te az én fiam vagy egyáltalán? - dohogta. 

— De anyu… - 

— Nincsen semmi anyu! - Edward felé fordult, akinek az arca mások számára közönyösnek tűnhetett, de én felismertem, hogy jól mulat a kialakult helyzeten. Ed észrevette, hogy figyelem, bátorító mosolyt küldtem felé. Kiegyenesedett s szinte éreztem mennyire büszke arra, hogy megvédett. — Elnézést kérek Mr.Seon, hogy a fiam ilyen minősíthetetlenül viselkedett magával. - látszott anyán, hogy nem tér napirendre és valóban meglepődött a látott jeleneten. Elengedte Nicolas fülét, aki grimaszolva dörzsölte meg a területet. Úgy nézett ki mint egy duzzogó kiskamasz. 

— Semmi gond, hölgyem! - biccentette. Tekintetétől anya elpirult.

— Azért jöttem egyébként - fordult oda hozzám — hogy elmondjam, hogy Tasha jól van, áttolták a szülészeti osztályra. Műtét közben tovább repedt a méhén ejtett bemetszés, viszont az orvos helyén tudta kezelni a helyzetet és stabil állapottal tolták ki a műtőből. Most alszik, de később meglátogathatjuk. A balesetben nem esett semmi baja, csak lesz egy csúnya pukli a fején. - szinte mosolyogta. Hatalmas kő esett le a szívemről. — Most már megnyugodhatsz, kicsim! - ölelt magához. Ebben a mondatban és ölelésben több rejlett, mint a nővérem iránti aggódás. Mintha ezzel jelképezte volna azt, hogy támogat a kapcsolatomban. Fogaimat összeszorítva öleltem vissza, nehogy eleredjenek könnyeim. Simogatott pár pillanatig, majd elhúzódott. — Edward, ha megengedi tegezném. – Ed csak bólintott. — Szívesen látlak téged és a kedvesedet ezen a hétvégén a házunkban egy ebédre! - meglepve pislogtunk össze mindnyájan, akik ott álltunk mellette. Erre a lépésre nem számítottunk. 

— Anyu… - remegett meg az ajkam. 

— Aki így, ilyen mély szeretettel és tisztelettel beszél a fiamról, és aki így szereti és védelmezi, az rossz ember nem lehet! - szeretetteljes, meleg mosollyal nézett végig rajtunk. — Ígérd meg, hogy eljöttök! - fogta meg kezemet reménykedve, mint aki sajnálja, hogy így megbántott. 

— Hát persze anyu! - sírva borultam a nyakába. 

Kellett néhány perc, hogy összeszedjem a gondolataimat. Olyan sok minden kavargott bennem. A nővérem jól van, fel fog épülni és semmi komoly sérülés nem érte és mindeközben anya készen állt arra, hogy ismerkedjen a kialakult helyzettel. Madarat lehetett volna fogatni velem örömömben. Edward pedig… Edward úgy viselkedett akárcsak egy védelmező medve. 

— ‘Ó egek! El sem hiszem! - vigyorogtam rá, mint aki most tudta meg, hogy milliókat nyert. Edward nem pocsékolta olyanra az idejét, mint a szavak. Ő tettekben mutatta ki érzelmeit. Erősen belemélyesztette ujjait a csípőmbe, ahogy magához rántott s birtoklóan, mohón lecsapott ajkaimra. Mézédes ajka úgy ostromolt, mint aki azt próbálná bebizonyítani, hogy az övé vagyok. Az övé és Jackson-é voltam. Már akkor hozzájuk tartoztam, amikor legelőször szeretkeztem velük. 

Edward mohón, sóvárogva találta meg ajkam újra és újra, hogy utána az egész arcomat behintse csókokkal.

 

— Szeretlek… - suttogtam átkarolva tarkóját. Ed érzelmesen lepillantott rám. Gyönyörű csokoládé szemei tükrözték azt az önfeledt boldogságot, melyet érzett. Szíve meglódult, a ruha anyagán keresztül is éreztem, ahogy hevesebben kezdett verni. És az a pillantás többet mondott ezer szónál. 

— Szép kis műsort adtok az embereknek! - dörmögte álomittas hangon Jackson alig egy méterre tőlünk. Felkuncogtam, miközben Edward megragadva a karját közelebb húzta hozzánk. Jackson készségesen fészkelte magát az ölelésbe. 

Ostoba vagyok, amiért úgy érzem, hogy az életem kettejükkel lett teljes? Eddig mintha céltalanul bolyongtam volna egymagam. Mintha mindig is, egészen aprócska koromtól kezdve valamit keresett volna a lelkem. Őrült vagyok, amiért úgy érzem, hogy mindvégig őket kerestem minden szembejövő emberben? 

Abban az egyben túlontúl biztos voltam; mélyen és visszafordíthatatlanul beléjük szerettem. 

---

Tudom,tudom! Nem feltétlen lett olyan jó ez a fejezet, mint az első kettő. Bevallom én sem vagyok száz százalékig megelégedve vele, viszont próbálom a továbbiakban jobban odatenni magam! Remélem azért úgy ahogy, de tetszett nektek ez a fejezet is. Köszönöm, hogy elolvastad!