Szobatárs

Páros: Harry/Draco 

Korhatár: 14

Megjegyzés: Én imádtam írni ezt a történetet és remélem ti is imádni fogjátok. Próbáltam átadni azt, hogy Harry mennyire is frusztrált a kialakult szituációnak köszönhetően, hogy ugyanakkor megértő és a szerelméért tűzbe menne. Remélem mindezt sikerült átadni.

Tartalom: Harry és Draco szobatársak, egy lakáson osztozkodnak az egyetem első éve óta, legalábbis a Malfoy szülők szerint. Valójában egy párt alkotnak több, mint négy éve és fél éve már jegyesek. Csőtörés történik az otthonukba, pont az ünnepek előtt, nincs más választásuk, mint beköltözni a Malfoy kúriába.

___

 — Még mindig dühös vagy rám. - Draco ezt nem kérdezte, hanem inkább félszegen megjegyezte. Ujjaimmal idegesen doboltam az új egyenes szárú farmer anyagán, amely megúszta az otthonunkban történő katasztrófát és amelyet sebtibe magamra rángattam indulás előtt. 

A táj kopár volt, lehangoló és sivár, tökéletesen tükrözte a bennem kavargó érzelmeket. 

— Nem rád vagyok dühös! - csattantam fel ezzel pontosan a mondandóm ellenkezőjét demonstrálva. — A helyzet miatt vagyok az. - vettem egy mély levegőt. — A romokban álló otthonunk miatt, a családod miatt, az ünnepek miatt. - fújtattam. 

Nem csak a mi lakásunk, de az emeleten lévő összes többi otthon is kvázi lakhatatlanná vált, amikor egy szerkezeti vagy kivitelezési hiba miatt eltört egy cső, ami miatt elárasztotta az egész harmadik emeletet a víz. Pont az ünnepek előtt egy héttel. Hermione és a férje Ron, akik a legjobb barátaim voltak kiskamasz korunk óta, ugyan felajánlották, hogy tölthetjük náluk azt az időt, amíg tartanak a felújítások, viszont pont tegnap hajnalban indult meg Hermione magzatvize; egy hónappal a kiírt időpont előtt. Nagy volt a riadalom, főleg azért, mert eleve veszélyeztetett terhes volt a terhességi cukorbetegsége miatt, viszont egy egészséges, tökéletes testsúllyal rendelkező, gyönyörű kislánynak, Rose-nak adott életet. Ő és a kicsi is jó egészségnek örvendenek. Ám ennek tudatában egyáltalán nem volt szándékunk tovább ott lábatlankodni, rengeteg pihenésre és meghitt időtöltésre volt szükségük. Ugyan ők ellenezték, de természetesen már ma kora reggel elhagytuk a házukat. Így még tegnap este új szállást kellett sebtiben találnunk. Ron édesanyja, a készséges, csupaszív Mrs.Weasley nagyon szerette volna, ha náluk húzzuk meg magunkat, viszont csak ünnepek után érkeznek haza Egyiptomból, a karácsonyt és a szilvesztert legidősebb fiúk, Bill társaságában fogják tölteni. Blaise, Draco legjobb barátja és annak párja Dean pedig elutaztak két hétre vakációzni. Ezáltal az összes lehetséges szállást nyújtó jelöltet kihúzhattuk a listáról. Én felajánlottam, hogy töltsük mi is egy komfortos szállodába az elkövetkező heteket, ahol kiszolgálják minden kívánságunkat és a jakuzziban tölthetnénk az egész napot, de Draco véletlen elszólta magát a telefonba, miközben az anyját próbálta lerázni, hogy ki vagyunk lakoltatva egy darabig. Természetesen a készséges Mrs.Malfoy azonnal felajánlotta, hogy töltsük náluk annyi időt, amennyit csak szeretnénk. Mégsem lakhat az egy szem, pici fiacskája egy négycsillagos luxusszállodában. És természetesen szívesen látnak mindkettőnket. Draco-t és a szobatársát… 

Ez volnék én. A szobatárs. 

— Azt hittem nem ellenzed, hogy nem vállaltuk fel a szüleim előtt. - próbálta összekulcsolni ujjainkat, de most korántsem voltam abban az állapotban, hogy jópofizzak vele. Elhúzódtam, mire helytelenítően felém kapta a fejét. Lassítani kezdett, majd a közelben lévő pihenőnél leparkolta az autót. 

— Nézd! - sóhajtottam fel — Akkor, a kapcsolatunk elején valóban nem elleneztem. Elborított a rózsaszín köd és együtt éreztem a felvállalás fájdalmával. Megértettem és elfogadtam, hogy soha nem tudtad felvállalni a szüleid előtt, hogy ki vagy. - bánatosan pásztáztam végig a hófödte fehér tájat. Nekem soha nem voltak szüleim, nem ismerhettem őket, meghaltak még azelőtt, hogy én megtanultam volna járni, viszont az előbújás egy kényes és fájdalmas téma volt nekem is. Sok barátnak hitt ember elfordult tőlem, hátba szúrt és megszégyenített. Noha voltam olyan személyek akik támogattak ez akkor is bennem maradt. Egy fájó seb. Ezért tudtam azonosulni valahol mélyen Draco érzelmeivel. Ő már a kapcsolatunk elején tisztázta, hogy a szülei előtt ő nem mer megnyílni. Szívesen felvállal a barátai előtt, a munkába, de a szülei tabúk voltak. Akkor megértettem, most már egyre jobban fáj. — Megértettem és elfogadtam, mert akkor még bele se mertem gondolni, hogy valaha is el akarsz majd venni. Viszont most már több, mint négy éve hogy együtt vagyunk, fél éve már a jegyesed vagyok. A dédelgetett álom kezd valósággá válni. Szeretnék családot alapítani veled, összeházasodni, gyerekeket vállalni és együtt megöregedni. Én a jövőben gondolkozom veled. Ezért fáj olyan rohadtul, hogy minden szüleiddel folytatott skype-nál én csak egy szobatárs vagyok, aki a nyakadon él és megfoszt attól, hogy feleséget találj.  - újfent megpróbálkozott megérinteni a kezemet, most készségesen hagytam is neki. Összekulcsolta ujjainkat, majd magához emelte s puha csókot lehelt kézfejemre. Láttam szürke szemébe a bánatot, a szomorúságot, a bűntudatot, amiért így kell élnünk. Sajnáltam, mert tudtam milyen nehéz neki mindez, nem akartam hibáztatni őt, gyötörni, viszont olyan sok minden történt velünk az elmúlt napokban, hogy egyszeriben kiszakadt belőlem minden. 

Draco nekem nem egy múló szeszély, soha nem is volt az. Megannyiszor összecsaptunk az egyetemen, ugrattuk egymást, gyűlöltük egymást, csínyeket eszeltünk ki egymás ellen s mindezt szenvedélyesen élveztük. Mindenki más azt gondolta, hogy mi teljes szívből utáljuk egymást, ellenségként harcolunk egymás ellen. Talán kezdetben ez valóban így volt, később viszont már nem két párhuzamos síkon mozgó vonal voltunk, mely soha nem keresztezi egymást, hanem életünk egyszeriben keresztezte egymást. Attól a perctől fogva, hogy erre ráeszméltem, szerelmes voltam. 

Aznap este későn érkeztem a kollégiumhoz, amelyből emiatt sikeresen kizártak. Ott álltam a zárt ajtó előtt csuromvizesen, tél elején egy olcsó csínynek köszönhetően. Ő már ott ült az épület előtti kövön, kinyújtózkodva, könyökölve az egyik lépcső fokán. Éktelen haragra gerjedtem, tomboltam, tudtam, hogy az ő keze van a dologban. Utólag belátom, hogy rajta vezettem le a frusztrációmat. Örjöngtem, elhordtam mindennek. Közöltem vele – miután hosszú perceken át szidtam a csínye miatt és hogy akár tüdőgyulladást is kaphatok – hogy csak azért, mert egy kibaszott görög isten és minden csaj rajta csüng, még nem jogosítja fel arra, hogy egy világi idiótaként viselkedjen. Beláttam, hogy én is csináltam hülyeségeket vele szembe, vagy pontosabban az ő kárára, de sosem kockáztattam meg, hogy valami maradandó baj érje. Mint például a tüdőgyulladás. És hogy egy utolsó, mocsok szemétláda, amiért képes volt leönteni egy vödör vízzel és bezárni a mosdóba, hogy lekéssem a takarodót. Amint kifújtam maga, ő ajkát harapva próbálta visszatartani a nevetését. Azt hittem menten megfojtom. Végül feltápászkodott, közölte, hogy kettőnk közül egyedül én vagyok egy idióta, majd szemtelenül lazán lesmárolt. Próbáltam ellenkezni (dehogyis), próbáltam ellökni magamtól (vagyis inkább szorosan megmarkoltam dzsekije gallérját), próbáltam szabadulni tőle (már amikor nem átdugtam éppen a nyelvem a szájába), de ő szorosan tartott és esze ágába sem volt elengedni (még szerencse!). Végül taxit hívott és a bérelt lakásban töltöttük az éjszakát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem az volt életem egyik legszebb estéje.  

Később kiderült, hogy semmi köze nem volt a vizes incidenshez, sőt amint megtudta, hogy a haverjai mit tettek eljött a kollégiumhoz és várt rám. Azt hiszem attól fogva tudtam, hogy szeretem. 

☆

Az út további része hamar eltelt, talán túlságosan is.  Valójában nem mondanám, hogy rossz kapcsolatot ápolnék a szüleivel, sőt egész jól megvagyunk. Egy évben egyszer találkozunk, néhányszor telefonálunk, ilyenkor többnyire érdeklődőek, kedvesek. Alapvetően a probléma a kedvesnek szánt megjegyzésekkel van. “Van-e már lány a láthatáron”, “Hogy megy a munka, gyűjtögetsz lakásra?”, “Mit tudsz, Draco-nak van valakije mostanában?” - és az ehhez hasonló kedves kérdések. Többnyire szívem szerint elüvölteném magam, hogy már van egy otthon, ahol élek, egy gyönyörű partnerem és boldogok vagyunk az életünkkel. 

Talán a mélyről jövő haragom irányukba onnan fakad, hogy Draco ilyen szinten szorong a közelükbe. Egy utcányira vagyunk a házuktól és remeg. Ujjai megrögzötten dobolnak a kormányon. Ez a szorongás mindig ott ül a szívében. Ha átjövünk előtte napokig válogat ajándékokat, ruhát és az örökös kérdés, hogy “Vajon mit fognak szólni anyáék?”. Minden évben ez megy. Draco szülei ingatlanok eladásával, fejlesztésével, renoválásával foglalkoztak, számtalan ingatlanjuk volt szerte az országba, sőt még külföldön, a környező országokból is kaptak felkéréseket. Alapvetően reálisan átgondolva elképesztő sikert értek el a munkában. Viszont mindez a gyermeknevelésben már korántsem volt igaz. Valahogy mindig fontosabb volt a munka, mint a saját fiúk. Valahol a maguk módján szerették Draco-t és Draco is őket, viszont nem voltak ott neki. Számtalan iskolai előadásról, évzáróról, apák- és anyák napjáról maradtak le. Amikor pedig otthon voltak elvárásokat támasztottak irányába. Legyen kitűnő tanuló, legyen művelt, tudjon játszani hangszeren, sportoljon, később pedig járjon egyetemre, tanuljon építészetet. Draco sosem vallaná be, viszont én látom rajta, mindig is láttam rajta, hogy nem élvezi olyan szenvedéllyel az építészetet, mint én. Sokszor láttam rajta, hogy mindez csak teher neki. Boldog természetesen, elégedett azzal az élettel amilye van, sőt sokszor még élvez is egy-egy házat megtervezni, viszont ott ül mélyen a szemébe a “Mi lett volna, ha?”. Mi lett volna, ha zenét tanulhatott volna? Csak ittas állapotában szokott ilyeneken mélázni és soha nem vallja be, de én tudom mi lett volna; boldogabb. 

S ezeknek az érzéseknek tudatában nézzek nyájasan a szülei szemébe és hitessem el velük, hogy mennyire örülök a találkozásnak? 

— Gyertek csak, már nagyon vártunk titeket! - nyitott ajtót Narcissa, Draco édesanyja. Meglepő volt, hiszen általában a bejárónő méltóztatik beinvitálni bennünket. Két-két puszi cuppant az arcunkon, alig bírtuk levenni magunkról a kabátot, már bent is találtuk magunkat a társalgóban.  Egy modern, letisztult mégis valahogy két fő részére nagyzoló hatást keltő luxus otthon volt. Modern berendezéssel, robotporszívóval, hatalmas okostévével és mindenféle kütyükkel. Egyszerűen fullasztóan hatalmas, visszhangot verő épület volt, főleg a mi – ehhez képest– aprócska, otthonos, meleg színű lakásunkhoz képest. — Miért nem szóltatok előbb, hogy baj van a lakással? - abszurd kérdés volt tekintve, hogy az esetek kilencvenkilenc százalékában az ünnepekre mindig elutaztak üzleti útra. Állításuk szerint ezzel is szorosabb kapcsolatot alakítottak ki a befektetőkkel. Csak a fiúkkal nem… 

— Nem akartunk zavarni. - bökte ki Draco és odasétált a könyvespolc előtti italos asztalhoz. Töltött magának és nekem is egy pohár brandy-t. 

— Ugyan, a saját fiúnk soha nem zavarna! - megmerevedtem. Bezzeg a fiad szobatársa, már púp a hátadon, mi? Mély levegőt véve inkább lenyeltem az epés megjegyzést. Draco bánatos képpel átnyújtotta az italt, egyfajta bocsánatkérés gyanánt. Rámosolyogtam, hogy tudja, nem haragszom rá. 

Illedelmesen elcsevegtünk néhány dologról, főként a munkáról, amíg meg nem érkezett Lucius – természetesen egy tárgyalásról, Szenteste előtt egy nappal – és át nem vándoroltunk az étkezőbe. Az étkezőasztal szemmértékre is volt vagy tíz méter hosszú, mintha legalábbis valaha kihasználták volna ezt a tömérdek ülőhelyet. A falak fehérek voltak, a festmények minimalista munkák, többnyire feketék. Így élték az életüket; fekete-fehéren. Nem volt átmenet, nem volt szubjektív szemlélet, csak a realitás. A mindig minden téren művelt Hermione-val tudtunk volna társalogni az építészetről, annak történelméről, a kreativitás csodáiról és az álmainkról. Ron-nal tudtam volna a gyerekekről beszélni, a korosztályokról, generációs különbségekről, mivel tanárként rálátása volt ezekre. Narcissa csak csacsogni tudott. Fecserészni az utazásokról, a divatról, arról hogy hol milyen ruhákat vásárolt, arról, hogy milyen csecsebecséket vásárolt a házakba. Lucius meg csak a munkáról beszélt. Ekkor, itt és itt milyen tárgyalások folytak, milyen befektetés térült meg, mekkora volt a haszon. Ha pedig nem ezekről beszéltek, akkor jött a fekete leves… Az embernek a maradék életkedve is tovaszállt. 

— Mikor kötöd már végre be a fejed, fiam? - na tessék! Ha csak egy fontot kaptam volna, ahányszor megkérdezték, hogy mikor vesz már el valakit, akkora vagyonnal rendelkeznék, mint az egész Malfoy család. Draco kínjába felsóhajtott. — El se kezd fiam, tudod ideje lenne elköteleződni! Benne vagy a korba, ideje lenne végre gyermeket vállalnod! - megakadt a torkomon a falat. Krákogva fuldokoltam ezzel még kellemetlenebbé téve a már így is kialakult borzalmasan nevetséges helyzetet. Draco finoman megveregette hátamat, hogy jobban legyek. A szülei komoly tekintetétől már inkább a nevetés kerülgetett, melyet köhögéssel próbáltam leplezni. 

— Elnézést, félrenyeltem… - 

— Apa, én elégedett vagyok az életemmel, jó lenne, ha ezt végre ti is megértenétek. - nem akartam elkeseríteni Draco-t, de ha nem tudják a miértjét a boldogságának, soha nem fogják befejezni az örökös tutujgatást. 

—  Ideje a személyes hóbortjaidat háttérbe szorítani és gondolni a jövőre. Örökösökre van szükséged. - az egész testem megfeszült. Abban az állapotban voltam, hogy ha még egy szót mer szólni, én ‘bizisten rá borítom az asztalt. 

— Úgy hiszem… - kulcsoltam össze ujjainkat az asztal alatt. Éreztem, hogy őt is átjárta a harag. — …hosszú utunk volt ma és nagyon fáradtak vagyunk. Jobb lenne, ha most el tudnánk menni pihenni. - a szülei kissé értetlenül összenéztek, majd egy bólintással utunkra engedtek minket. 

Jó érzés volt megszabadulni tőlük legalább egy kicsit, bár igaz, ami igaz, hogy valóban rettentő kimerítő volt a végtelen sztrádán utazni. Én tényleg próbálok kedves és megértő lenni velük, viszont túl sok volt ez a hét és a türelmem kezd elfogyni. Főleg akkor, amikor a bejárónő Draco-t a régi hálószobájába vezette, engem meg a vendégszobába. 

☆

— Úgy beszéltek róla, mintha legalább harminc éves lenne. Mi az, hogy benne van a korba? Egy férfinak van egyáltalán olyan, hogy kicsúszik a gyermekvállalás idejéből? - hangosan gondolkodtam miközben fel-alá sétáltam a szobába. — Mindegy…. Kezdek begolyózni! Esküszöm, Ron, hogy a falnak megyek, ha egy hónapot itt kell lakjam. Mindezek után egy nyamvadt vendégszobába kell raboskodnom. Tudod mikor aludtam utoljára külön Draco-tól? - elméláztam, hogy mikor is volt, majd inkább bevágtam a szekrény ajtaját. — Olyan rég volt, hogy fogalmam sincs! Most meg, ha időt akarok tölteni a saját párommal, settenkednem kell! Szerinted ez normális?! - hitetlenkedve dobtam le magam az ágy szélére. Az egész szoba hatalmas volt, beépített szekrénnyel és fürdőszobával, mégis egyszerűen nyomasztott. Fullasztó volt a sok fekete. 

— Ha…Mi?... Mi normális?... - álmos hangon makogta a vonal túlsó végén a vörös férfi. — Bocs haver, azt hiszem a felénél bealudtam. Pokoli fáradt vagyok, Rosie-hoz két óránként fel kell kelni.  - rögvest elszégyelltem magam. 

— Uramisten, ne haragudj, Ron! Borzalmas barát vagyok, teljesen kiment a fejemből, hogy biztos hulla fáradtak vagytok a kicsi miatt, sajnálom. - őszintén szólva a saját komikus életem olyannyira lefoglalt, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy a legjobb barátaimnak nemrég született meg a kislányuk. 

Ron még mesélt pár szót a kicsiről, arról, hogy az ünnepekre való tekintettel nagyon hamar kiengedték őket, viszont egy nap végig vizsgálatokkal telt és az orvos megeskedte őket, hogy a legapróbb bajnál is bemennek a korházba. Ám nem volt semmi probléma, boldogok voltak és elképesztően fáradtak. Olyannyira féltek, hogy bármi baja esik a kicsinek, hogy nem aludtak szemhunyásnyit sem, a kiságya mellett tobzódtak. Aztán persze, amikor elpilledtek Rose felébredt enni. Felüdülés volt szívemnek, hogy ekkora boldogsággal, örömmel, büszkeséggel beszél Ron a kislányáról, noha kezdetben rettegett az apaságtól. 

Ron mindig is rettegett minden újtól, viszont amikor megbékélt a dologgal vagy felszívta magát, akkor teljes vállszélességgel belevetette magát a dolgokba. Ilyen volt, amikor felvállaltam előttük a másságom. Kezdetben nem értette, zavarban volt, kérdései voltak, sőt idegengedett egy kicsit a témától, viszont amikor megértette, hogy én egy férfival az oldalamon érzem magam teljesnek, elfogadott úgy ahogy vagyok. Jó ember, csak olykor idő kell neki, mire megemészt bizonyos dolgokat. 

A beszélgetés után rávettem magam a fürdésre. Elvégeztem az esti rutinomat, hajat mostam, borotválkoztam, végeztem egy gyors arctisztítást és ápolást, ugyanis ez nem csak a nőknek kéne prioritásának lennie, majd pizsamába bújva visszafeküdtem az ágyba. 

Csak azon tudtam morfondírozni, hogy mikor is aludtam utoljára Draco nélkül? Az első együttlétünk óta az ő lakásában, az ő ágyában hunytam le a szemem esténként. Persze volt egy-két alkalom, amikor valami oknál fogva nem tudtunk együtt, egyszerre elmenni aludni, viszont az esetek túlnyomó többségében egy ágyba aludtunk. Túl fogom élni azt, hogy huzamosabb ideig egy teljesen vadidegen ágyba feküdjek le a nap végén? Igen, Draco sokszor horkolt, főleg, amikor beteg volt vagy allergiás és olykor forgolódott óránként, viszont mit meg nem adtam volna, ha most magához ölelne. 

Megelégelve az álmatlan forgolódást, inkább átsettenkedtem a szemben lévő szobába. Draco az ágy mellett állt és éppen húzta fel köntösét, amikor meglepve felém kapta a fejét. 

— Hova? - kérdeztem.

— Szerinted? Hozzád! -

— És miért vártál eddig? - kulcsoltam gyermetegen össze a karomat. 

— Vacsora után anya feljött beszélgetni, alig fél órája ment el, fürödtem és most indultam át. Te miért vártál eddig? - incselkedve ment bele a játékba. 

— Ron-nal dumáltam. - igazából magam sem értem miért vártam eddig, fortyogott bennem az indulat. 

— Hogy vannak? - kulcsra zártam magam mögött az ajtót – jobb mindenkinek a békesség – majd odaléptem mellé, hogy segítsek neki lepakolni a felesleges díszpárnákat az ágyról. Az ő szobájába még ez is jutott. 

— Jól. Már kiengedték őket a kórházból és körülbelül semmit nem alszanak. Ron bealudt a beszélgetésünk közepén. - kuncogtam — De boldogok nagyon. Alig várom már, hogy végre babázhassak a keresztlányommal. - mindig is rajongtam a gyerekekért. Amikor Ginny nagyon fiatalon, tizenhét évesen teherbe esett, én voltam az első, aki teljes mellszélességgel támogattam őt. Már nagyon fiatalon is félelmetesen határozott elképzelései voltak az életről, ezért is döntöttünk el elég hamar, hogy külön utakon folytatjuk. Körülbelül pár hónapot randevúztunk. Ginny tényleg egy csupaszív, szeretnivaló lány, viszont egy olyan összezavarodott tinédzsernek, amilyen akkoriban én is voltam, fullasztó hatást keltett dominanciája. Kerestem a helyem a világba, kerestem az identitásomat, önmagamat, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel. Neki ekkor már kész tervei voltak. Ügyvéd akart lenni, majd anya. Igaz a sorrend felcserélődött utolsó középiskolás évében, amikor élete első felelőtlenségét elkövetve lefeküdt egyik évfolyamtársával. Egyéjszakás kaland volt, a fiú utána eltűnt, mint szürke szamár a ködbe, viszont Ginny jobbnak is látta így. Nem érzett semmit a fiú iránt, csak egyszer az életében ki akart kapcsolni, túl sokat ivott és megtörtént a baj. Ám Ginny egyáltalán nem bánta, a hivatalos terhességi teszt óta imádta a benne növekvő életet. Végül kilenc hónapra rá egy egészséges kisfiút szült, James-t. Halasztott egy évet az egyetemen, hogy gondoskodni tudjon a kisfiáról, ma meg már tanulás mellett gyakorlatát tölti egy vidéki ügyvédi irodában. Amikor időm engedi mindig meglátogatom őket, vigyázok az örök izgő-mozgó négy éves James-re és minden percét imádom. 

Sosem szoktam pedzegetni, mert az olyan volna, mintha rá akarnám tukmálni a kívánságaimat Draco-ra, viszont minden vágyam az, hogy végre családot alapítsunk. Örökbe szeretnék fogadni, nevelni a gyerekeinket a legjobb tudásunk szerint és letelepedni egy gyönyörű kertes házba. 

— Elméláztál. - fel sem tűnt, de már bent feküdt az ágyba, míg én az egyik párna zip-zárjával ügyködtem. 

— Bocsi, elkalandoztak a gondolataim. - ráztam meg a fejem. — Miről beszélgetettek anyuddal? - fészkeltem be magam én is az ágyba. Draco megborzongott, ahogy meztelen lábaihoz dörgöltem saját jégcsap lábfejem. Nem tehetek róla, nyári gyerek vagyok, ősztől kora tavaszig a végtagjaim jéghideggé változnak. Amint lecsökkent az idő huszonnégy fok alá. én már dideregtem, ezzel teljesen őrületbe kergetve párom. 

— Olyasmiket mondott, hogy nem akarnak beleszólni az életembe, csak meg akarnak ismerni, meg hogy ők nekem akarnak jót, nem akarják, hogy egyedül legyek. - legszívesebben felhorkantottam volna. Nem akarnak beleszólni az életébe, de folyamatosan azt kell hallgatnia, hogy mikor vesz már el egy lányt feleségül. Mikor csinálja meg ezt,mikor csinálja meg azt, mert máskülönben kifut az időből, mintha legalábbis egy negyven plusszos férfiról beszélnénk. Draco alig huszonnégy éves. A falba tudnám vágni a fejem legszívesebben. 

— Ideje lenne elmondanod nekik az igazat. - fészkelődtem közelebb hozzá, hogy meg tudjam simogatni fedetlen mellkasát. Én meg ettől tudtam kibukni; hogy képes valaki mínuszokban egy szál alsónadrágban aludni? — Szerinted nem nevetséges, hogy át kell settenkednem a hálószobádba, hogy együtt tudjak aludni veled? A szerelmemmel, akivel otthon nem csak aludni szoktam az ágyba… Akivel vész esetén egy fogkefén osztozom. - igen, ez egy hosszú és igencsak mókás történet két idiótáról és egy fogkeféről. Felnevetett, majd bánatosan megszorította kézfejemet. — Figyelj, tudom hogy erős váltás az, hogy ennyi év után most ezt pedzegetem neked. Igen elfogadtam, hogy egy szobatárs vagyok, amíg jártunk, de Draco most már a jegyesed vagyok, nem titkolhatsz örökké. El kell mondanod nekik, hiszen mégsem házasodhatunk össze titokban! - szarkasztikusan felnevettem a helyzet abszurditásán, viszont ahogy belenéztem szürkés szemébe azonnal elhallgattam. — Te komolyan azt fontolgatod, hogy titokban keljünk egybe? - hisztérikusan pattantam fel. — Tudod, Draco Malfoy, te voltál az aki letérdelt elém és feltette a nagy kérdést! Te voltál az, aki ecsetelte, hogy mennyire hálás a türelmemért és hogy nem akar soha többé senki előtt titokként kezelni! - lerántottam magamról a jegygyűrűt és hozzávágtam. — Majd legközelebb, már ha lesz legközelebb, úgy húzd fel azt az ujjamra, hogy komolyan is gondolod a közös jövőnket! Mert én komolyan gondolom és kurvára nem asszisztálok egy olyan élethez, ami hazugságokon alapszik! Addig is, jó éjszakát, szobatárs! - viharoztam ki a szobából, vissza a vendégszobába. Mert ez vagyok én ebbe a családba; egy kibaszott vendég. 

☆

  Egy héttel később túlvoltunk a karácsonyon és már az újévre készülődtünk Draco-val. Az ünnepek mondhatni komótosan elteltek, különösebben nem történt semmi kirívó. Végre valahára elkezdtem megnyugodni, ugyan még mindig feszélyezve éreztem magam a szülei társaságában, viszont elkezdtem lehiggadni. Már nem kaptam fel minden ostobaságon tizedmásodperc alatt a vizet, sőt voltak már olyan mondatok, amelyek elsuhantak a fülem mellett.  

Draco-val a magunk módján bocsánatot kértünk a másiktól. Én a hisztérikus viselkedésemért, melynek alap mondanivalóját egyáltalán nem bántam, ő pedig amiért azt éreztette velem, hogy nem vagyok elég. Megígérte, hogy megpróbál végre a sarkára állni és tudom, hogy így van. Látom szemében a szomorúságot, ahányszor tukmálják rá a házasság témát, látom rajta, hogy küzd önmagával, viaskodik, hogy mikor vállalja fel magát. Tudom, hogy milyen pokoli nehéz meglépni ezt, viszont sem neki, sem a közös jövőnknek nem tenne jót, ha örökké csak szobatárs maradnék. Miután végre felnyílt a szemem és észrevettem, hogy nem csak én szenvedek, megláttam, hogy mennyire is szeret engem. Ha nem szeretne, nem próbálkozna ennyire azzal, hogy idehaza is felvállalja másságát. Rájöttem, hogy ez egy olyan lépés, amit nem szabad erőltetni. Fáj ugyan a szobatárs szerep, viszont más aspektusát nézve a helyzetnek itt lehettem mellette és támogathattam. Mert erre volt a legnagyobb szüksége. 

Most is, kitessékelte a házvezetőnőt – aki egyébként is csak délutánig volt műszakban – hogy ő maga készítsen ebédet a szüleinek. Kettőnk közül mindig is ő volt a konyhatündér, míg én egy tál rizst képes voltam elrontani, addig ő kiváló ételeket tudott készíteni. Akárcsak egy szakács. Draco-nak két nagy szenvedélye volt; a zongorázás és a főzés. Mindkettőt profin űzte. Ő volt a legtehetségesebb ember, akivel valaha is találkoztam. Sokszor éreztem úgy, hogy elpazarolta a tehetségét, hogy az apja nyomdokaiba lépjen. Persze fiatal volt még, de vajon van limit, ami után már visszafordíthatatlanul átformálódik a személyiség? Egy idő után nem azzá formálódunk, amivé mások akarják? Draco egész életében csak azt hallotta, hogy legyen a lehető legeslegjobb a munkájában és úgy érzem, hogy ő ennek baromi görcsösen, de próbál eleget tenni. De soha semmi nem elég. És most itt nézem életem egyetlen igaz szerelmét, ahogy főzés közben zenére táncol, arca kisimult volt, szemei ragyogtak, táncolni hívott engem is. Lassan, édesen, harmonikusan dülöngéltünk és közben rettegés járta át a szívemet, attól félve, hogy nehogy eltűnjön belőle ez a gyermeteg lelke, mert abba belepusztulnék. 

A gondosan készült ebédből jobbára inkább kései vacsora lett. A szülei megígérték, hogy hazajönnek ebédre, de természetesen egy ügyfél pont csak délbe ért rá tárgyalni, ami elhúzódott, később egy másik megrendelővel is találkoztak, majd kilenc után nagykegyesen hazaértek. Szétvetett az ideg. Nem azért mert megszegték az ígéretüket, én egyébként sem fűztem hozzá sok reményt, hanem azért mert Draco egész nap a konyhában sürgött-forgott és az anyjáék még egy telefonra sem méltatták. Várt rájuk és cserben hagyták. Újfent. 

Próbáltam napközben feldobni a kedvét, úsztunk egyet a fűtött medencében – mert természetesen erre is futotta nekik, bár ezt én is meg tudnám odahaza szokni – melyet nagyon élveztünk, sétáltunk egy nagyot a kertben, még a hó is elkezdett szitálni. Forralt bort és kakaót ittunk. Mintha randevún lettünk volna. Szerelmesen csókolóztunk egy fa tövében, az esküvőről beszélgettünk, hogy melyikünk hogy képzeli – bár az ominózus eset óta nem került vissza az ujjamra a gyűrű – majd Ron-ékról. Így telt a nap; feltöltöttük egymás szívét. 

— Ezt te készítetted? - csodálkozott az anyja valamivel később az étkezőasztalnál. Draco tálalta fel az ételt és az ujjait tördelve várta a reakciókat. 

— Igen. - felelte félszegen. Ha a szüleiről volt szó előkerült a kisfiús lelke. Ilyenkor nem az a macsó, ki, ha én nem fickó volt, akit megismertem és akit szerettem. 

— Mi történt Martha-val? - dörmögte az apja. 

— Semmi. Én szerettem volna főzni nektek. - feszengve böködte a villával az ételét — Megköszönni az ajándékokat. - nem mintha azokat az ajándékoknak szívből örültünk volna. Draco imádta a zenét, tavaj lemezjátszót kapott tőlem, előtte való évben hangversenyre vettem két jegyet, idén vettem neki egy zongorát, bár a kiszállítást vissza kellett mondanom, mert ugyebár romokban a lakásunk. Én pedig szerettem az ógörög építészetet, a színházat. Egy előadásra sosem mondok nemet. Erre mit kaptunk? Én egy barkácskészletet, amiben vízmérték volt, centi, fűrész, csavarhúzó; úgy, hogy egy szöget nem tudok egyenesen bekalapácsolni a falba. Mindig is utáltam barkácsolni. Hiába tervezek házakat, a kettő nem ugyanaz. Draco meg kapott valami kávé különlegesség csomagot – életembe ha kétszer láttam kávét fogyasztani, akkor sokat mondok – meg kávéfőzőt mellé és egy tabletet. Egyikre sincs szükségünk. 

— Ó, ugyan, nem kellett volna ezért hazaküldeni Martha-t. - 

— Nem volt fáradtság, szeretek főzni. - mintha ezzel a mondattal megírta volna Draco a saját halálos ítéletét. 

— Teljesen felesleges tudás. Egy férfinak a bevétellel kell foglalkozni, nem a háztartást vezetni. Arra való az asszony. - húzta ki magát Lucius. Mármint úgy érti, hogy a házvezetőnő dolga, ugye? Mert le merném fogadni, hogy Narcissa soha nem járt még a konyha közelében sem. Draco csüggedten kortyolta a kitöltött italát. Tudtam, hogy ezzel csak saját könnyeit próbálta nyelni. Draco ilyenkor olyan sebezhető volt, egy gyermek. Az életünkben mindig ő a határozott jellem, a biztos pont, az aki nélkül teljesen elvesznék. Amikor itt van annyira végtelen és elesett. Pontosan tudom, hogy tiszteli és szereti a szüleit a maga módján és egész életében az áhítozott az elfogadásukért, az önzetlen szeretetükért. Nem véletlen, hogy egy évben egyszer jártunk át hozzájuk vacsorázni. Ez az egy hét teljesen kikészítette, kifordította önmagából, melyet én is fokoztam az ostoba viselkedésemmel. 

Megterhelő volt ez az időszak, karácsonykor mindig ingerültté váltam. Az ünnepek sosem voltak vidámak az árvaházban, melyben felnőttem. A nevelők próbáltak mindent megadni nekünk, viszont az lehetetlen volt. A Karácsony már a szeretet ünnepévé vált számomra Draco-nak hála, viszont előtte én minden évben csak gyászoltam a szüleimet és önmagamat. Draco szó szerint az én mindenem. 

— Ráadásul túl savas a paradicsomtól a tészta, jobb lett volna, ha Martha-ra hagyod. De értékeljük az igyekezeted, drágám. - mosolyogta bájosan Narcissa. Draco mélyeket lélegzett, nyelte könnyeit. Megsemmisítették, megalázták. Hánynom kellett. Epe íze marta a nyelőcsövemet. Felhorkantottam. Egyszerűen nem bírtam magamba tartani. Mindeddig görcsösen próbáltam magamba fojtani a megjegyzéseket, viszont betelt az a bizonyos pohár. — Valami probléma van? - műmosolyt küldött felém. Lehúztam a maradék brandy-t, majd levágtam a szalvétát az asztalra, melybe maszatos arcomat töröltem. Mert én legalább szerettem Draco főztjét. 

— Hogy van-e valami probléma? - hisztérikusan felhorkantam. Draco felém emelte bús szempárját. Belenézve szürkéibe tudtam hogy ezt nem hagyhatom szó nélkül. — Draco egész nap főzött, mert ti megígértétek neki, hogy hazajöttök ebédre. Az egyetlen fiatok, a drágalátos örökösötök, akit, mint azt sugalltátok, kötelességetek volt megteremteni, ahogy az neki is kötelessége lenne megtenni. És ti mit tudtok mondani neki? Hogy Martha, a kibaszott házvezetőnő jobb kaját csinál! - 

— Ne merészelj ilyen hangnemben vendégként az én asztalomnál beszélni! - dörrent fel rögvest Lucius, viszont nem hagytam, hogy egy ilyen nárcisztikus, hataloméhes ember ledomináljon. Egyetlen ember, aki felém kerekedhet, az Draco! 

— Még nem fejeztem be! - emeltem fel én is a hangom. Bevallom a szervezetemben lévő alkohol kellően bátorrá tett. —  Elnézést kérünk, hogy a ti sznob ízlelőbimbóitoknak nem megfelelő Draco főzőtudománya! Draco imád főzni és szégyen, hogy nem tudjátok még ezt az aprócska gesztust sem értékelni, mert nektek mindig a tökéletesség felel csak meg, sőt még az sem. Draco a legtehetségesebb ember a világon, akivel valaha találkoztam. Ahogy ő főz, az egy ajándék és ha ti, mint a szülei nem is, én végtelenségig büszke vagyok rá! - Draco tekintetét átjárta a szeretet és a hála.  Megszorította az asztalon ökölbe szorult kezem. — És még hogy én vagyok a vendég? Oké lehet, hogy csak egy szobatárs vagyok Draco életében, viszont elgondolkodtató, hogy én jobban ismerem őt, mint ti. - nem volt tisztem, még idegesen sem, hogy kiteregessem Draco-val való kapcsolatomat — Draco vállát nyomja az a generációs nyomás, hogy tökéletesnek kell lennie. Százhúsz százalékon kell pörögnie a nap huszonnégy órájában. Több és több és több megbízást kell teljesítenie, mert csak a munka ad értelmet az életének. És mivel folyamatosan meg akar felelni nektek ezeket teljesíti is. Ő a hónap dolgozója már legalább fél éve. - azt sem tudtam, hogy ilyen lehetséges, viszont a tömérdek túlóra meghozta a gyümölcsét. — Elő fogják léptetni osztályvezetővé a közeljövőben. És van pofátok mindezek után lehurrogni, mert kikapcsolódás gyanánt megtanult főzni? - Lucius arca vérvörössé vált a haragtól, Narcissa inkább elsápadt. 

— Ebből elég! - üvöltötte, azt hittem dühében átnyúl az asztalon és felpofoz. — Nincs jogod ítélkezni a családunk felett! - ‘ó, bárcsak… bárcsak a képébe dörgölhetném, hogy mennyi mindenről fogalma sincsen. Draco meglepetésemre kihúzta magát, összekulcsolta ujjainkat. 

— Az egyetlen ember, akinek a legtöbb joga van ezt megtenni az pont Harry, apa. - Draco tekintetéből az a fajta határozottság, rendíthetetlenség tükröződött, amellyel akkor találkoztam, amikor megkérte a kezem. Komoly volt. — Harry négy éve és kilenc hónapja a párom. Együtt élünk, teljes szívünkből szeretjük egymást és fél éve eljegyeztem. - az anyja ‘majd lefordult a székről, az apja visszahuppant ültébe a döbbemettől. 

— Undorító! Szégyen! Soha nem fogom engedni ezt a gyalázatot! - fortyogott. Draco szemén egy pillanatra átvette az uralmat a csalódottság, viszont nem hagytam elmélyedni a melankóliában. 

— És mégis mit fog tenni? Eltiltas minket? Most először hallok ilyen jó viccet a szádból. Nem vagyunk már tizenöt évesek, Lucius. - elégedetten kortyoltam bele az italomba. — Mindketten felnőtt férfiak vagyunk, saját bevételi forrással. Mit fogsz tenni, esetleg… Jaj… Uramisten… - szarkasztikusan szám elé kaptam a kezem. — Használni fogod a befolyásod és kirúgatsz? Csak úgy mellékesen közölném, hogy az egyik legjobb barátnőm jogász, úgy kiperellek a vagyonodból, hogy kétszer meggondolod, hogy kivel baszakodj! Esetleg Draco-t fogod kirúgatni? Jó, hajrá, sőt remélem is! Mert amint megköt a tinta a felmondásán én támogatni fogom abban, hogy zenét tanuljon vagy séf lehessen, még nem tudom eldönteni, hogy mihez van ügyesebb kezed, szívem. - csókoltam meg kézfejét. A hálás pillantás, amellyel megajándékozott többet mondott minden szónál. 

— Nem hagyom, hogy tönkretedd a fiam életét a korcs elfajzottságoddal! - figyelmeztetően magasodott fölém az asztal túloldaláról. 

 — Szánalmas, mi? A fiad jobban kötődik hozzám, mint hozzád. - vigyorogtam. Baszki igenis elégedett voltam. Végre valahára minden szart a nyakukba zúdithattam. Tehetetlenségében pofon vágott. Még ezt sem bántam, mert ‘ó istenem, olyan keserves harag gyúlt szemébe, aminek látványát nem lehetett nem élvezni. 

— Ne merészeld bántani, bazdmeg! - pattant fel párom s visszakézből megbosszulta az engem ért ütést, mire az anyja őt pofozta fel. 

— Hogy beszélsz az apáddal? Te mihaszna, hálátlan gyerek! - hüledezett. 

Egy pillanatra mindenki mereven állt sokkoltan, csalódottan, dühödten. 

— Elég ebből a gyermeteg pofozkodásból, felnőtt emberek vagyunk az Istenért! - csaptam le az asztalra poharam. — Bevallom nem voltam túl tisztelettudó a mondandóm során, ám ez a tartalmából nem vesz el. Még mindig azt gondolom rólatok, hogy borzalmas szülők vagytok, nárcisztikusan viselkedtek és egyetlen jó dolgot értetek el az életbe, az is az volt, hogy Draco-t világra hoztátok. Eddig kulturáltan viselkedtem veletek, mert tisztelem annyira Draco-t, hogy ezt megtegyem érte, viszont össze fogunk házasodni és gyerekeket fogunk örökbefogadni és kurvára nem fogom hagyni, hogy a gyerekeim élete részévé váljatok ezzel az undorító, sznob viselkedéssel! Nem szeretem az erőszakot, sosem old meg semmit, nőt meg főleg nem bántanék, viszont itt és most megesküszöm, a még egyszer hozzá mertek érni Draco-hoz, abból nem lesz köszönet! Ki fogunk sétálni ebből a házból, el fogunk menni egy hotelbe, ahol végre bele fogunk ülni egy jakuzziba, egész este szeretkezni fogunk és soha többé nem akarunk hallani rólatok, legalábbis addig biztos nem, amíg így viselkedtek. - nem tagadom, elégedett voltam a helyzettel. Annyi éven át én egy megtűrt szobatárs, egy vendég voltam, egy nem kívánt személy, akivel mindezt éreztették is. Most fordult a kocka. Örülök, noha tudom, hogy Draco lelke mélyén ez a mai nap egy örök fájó pont lesz. Egy seb, melynek begyógyítása érdekében oda kell tennünk magunkat. Megfogtam szerelmem kezét, összecsulcsoltam ujjainkat, majd elindultunk kifelé az étkezőből. — Még valami… - fordultam vissza. — Azok akik hálátlanok ebben a házban, egyedül ti vagytok. Draco mindenét odaadta nektek, olyan ajándékkal kedveskedett nektek, amiről tudta, hogy örülni fogtok neki, főzött rátok, egészen gyermekkorától kezdve nektek élt, ugrott ha baj volt, meghallgatta az összes dögunalmas sztoritokat és ti folyton-folyvást csak a hibát kerestétek benne. Tudjátok lehet, hogy a legnagyobb hiba a szemetekben én vagyok, de ez a hiba kiállt ma magáért és kiállt érte, és ez a hiba többé látni se kíván titeket. - 

☆

Septibe összepakoltuk a holminkat, majd amilyen gyorsan csak tudtunk kocsiba ültünk és megszálltunk egy alig néhány kilométerre lévő fogadóba. Nem volt egy nagy, luxus, sokcsillagos hely, de volt szabad, erkélyes szobájuk, közösségi jakuzziuk és szaunájuk. Ez a momentum többet jelentett jelenleg mindennél. Az autóút során hallgatagok voltunk, emésztettük az alig fél óra alatt lezajlott eseményeket. 

Én komolyan gondoltam, hogy többé nem kívánok velük találkozni. Noha úgy tűnhet, hogy csak a saját büszkeségem végett jutottam erre az elhatározásra, ez koránt sincs így. Mások nincsenek tisztában vele, nem tudják, hogy milyen érzelmeket kellett látnom Draco szemébe, ahányszor a szülei nem voltak megelégedve vele. A csalódottság, a szorongás, az önmarcangolás nem szűnt meg a találkozók, telefonhívások végével, ott ültek napokig, hetekig a szemében. Ezt nem kívánom tovább elviselni. Nem akarom szenvedni látni soha többé, és a szülei belülről emésztették hosszú-hosszú éveken át. Azt meg hogy az írélkezésüket, gyűlöletüket hallgassuk, arra nem volt szükségünk. Főleg nem a jövőnk szempontjából! Biztos vagyok benne, hogy emészti őt a fájdalom, amiatt hogy a szülei így viselkedtek, viszont tudom, hogy hosszú távon ez kevésbé fog neki fájni, mint az örökös gyötrődés. 

A zuhany alatt lepörgettem magam előtt az eseményeket. A fenébe is, nem bánom egyetlen szavamat sem! Tudom, hogy önző vagyok, gyerekes, de megkönnyebbültem. Szeretem ezt a férfit és szeretném boldognak látni, a generációs traumák, elvárások nélkül a vállán. 

Hűs szellő csapta meg a bőrömet, ahogy kivágódott a zuhanyfülke ajtaja. Draco meztelen teste enyémhez simult. Hátulról feszült nekem, beborított, birtokolt. Csókolt, tépte bőröm, akart. Röviden, durván, keményen, de telis-tele érzelemmel, így akart. 

— Sajnálom ami történt. - suttogtam csókot hintve vállára. Már az ágyba feküdtünk, vizesen, forrón és meztelenül. 

— Tényleg? - kétkedőn csengett hangja, cseppnyi évődéssel. Tekintete szeretetről árulkodott. 

— Igazából nem. - kuncogtam bőrébe. Finoman, lágyan simogatta hátam. Nevetve hajamba csókolt, — Pontosabban azt nem, amiket mondtam. Tiszta a lelkiismeretem és újra kiállnék érted, bármikor. Azt sajnálom, hogy így kellett végződnie. - egy pillanatra megmerevedett, mintha erősen átgondolná az este minden részletét, mint korábban én is a zuhany alatt. 

— Én nem sajnálom. - meglepve húzódtam egy kicsit hátrébb, hogy szemébe nézhessek. Őszinteséget láttam. — Igazad volt. Anyuék teljesen felemésztettek belülről. Szeretem őket, mert a szüleim, de szeretnék száz százalékig a kettőnk jövőjére összpontosítani. - mélázott el. Csókot hintettem kézfejére. Büszke voltam rá. Ez hatalmas lépés volt az életében. — És ma ahogy felpofozott téged apa rájöttem, hogy nincs helyük az életünkben. El akarlak venni. Egy gyönyörű esküvőt szeretnék, hajnalig tartó partival és később egy focicsapatnyi gyereket szeretnék örökbe fogadni, mert ez a te álmod és ez az enyém is. Harcolni akarok az álmainkért, mert szeretlek! Téged szeretlek a világon a legjobban, azóta, hogy annakidején olyan vehemensen és állati szexin nekemestél a kollégium lépcsőjén. Vagy talán az első találkozásunk óta. Talán mindig is téged szerettelek a szívem mélyén, csak téged. Téged kerestelek minden szembejövő idegenben és amikor találkoztunk az egyetem első napján a szívemben tátongó űr, a folyamatos kétségek semmivé foszlottak. Te vagy az én másik felem. A társam, a szerelmem, a mindenem. - kibontakozott az ölelésből, előhalászta farmerjéből a gyűrűt, majd ismét letérdelt elém. Meztelenül, víztől csöpögő fürtökkel, szerelmes, őszinte tekintettel. — Harry James Potter, megtisztelsz azzal, hogy hozzám jössz, titkok és hazugságok mentesen? - elbőgtem magam. Fél évvel ezelőtt nem sírtam, talán könnybe lábadt a szemem, de most úgy zokogtam, mint egy elveszett kisded, aki anyja ölelő karjai után sír. Ez igaz volt, őszinte, érzelmes. 

Szeretem ezt az embert. Ő a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Igen alsónadrágban alszik a leghidegebb éjszakákon is, horkol, ha náthás vagy allergia gyötri, állandóan felkelt az éjszaka közepén a forgolódásával, állandóan túlórázik és egy érzelmileg sebzett lélek, de ő a legtökéletesebb ember mindennek ellenére számomra. Humoros, művelt, kiváló zenész és szakács, csodás, szeretnivaló, odaadó ember. A szerelmem. 

— Ezerszer is igen! - szeretem, szeretem, szeretem. Csak őt életem végéig. Sőt még talán azon is túl. Szeretem a világ minden szeretetével.