Bizonytalan biztonság - 1.fejezet
Páros: Saját szereplők
Korhatár: 18
Megjegyzés: A történet plusz tizennyolcas jeleneteket tartalmaz, trágár beszédet és meleg poliamor (azaz hármas) kapcsolatot! Ennek tudatába vágj bele kérlek!
Tartalom: Tuan célorientált, realista, igazságos jellem és nem utolsó sorban vietnámi származású. Szülei tíz éves korában fogadták örökbe, és egy ízig-vérig, igazi amerikai állampolgárnak érzi magát, ám a környezete ezt egészen kiskorától kezdve másképp gondolja. Nap, mint nap sztereotípiák és diszkriminációk tömkelegével találkozik, ezeket rendre mindig próbálja egy birka türelmével kezelni. Ám egy alkalommal egy céges vacsorán végleg betelik nála a pohár, az asztalra csap, majd angolosan távozik. Kedvenc szórakozóhelyére menekülve egy nem várt kaland részébe csöppen.
Vajon lehet több egy korántsem unalmas egy éjszakás kalandból? Vajon egy bizonyos nagy Ő létezik, vagy több is? Vajon egy egyszerinek hitt kalandból lehet szerelem? Mindezekre és még megannyi kérdésre választ kaphatsz, ha beleolvasol az új történetembe.
Jó olvasást!
"Ajánlom azoknak, akik olyan elvetemültek, mint én és imádják a szokványostól eltérő szerelmi kapcsolatokat."
Csak egy éjszaka
Rohamosan az év vége felé közeledve megnövekedtek a céges rendezvények tömkelege is. Ahogy beléptünk a decemberbe, a hét elején kihirdették az előző hónap kiemelkedő dolgozóját, minden szerénységemet összekaparva is nyilvánvaló volt a tény miszerint jómagam kapom meg a címet, ennek megünneplését a mai nap délutánjára időzítették. Rákövetkező hét péntekén az egész vállalat számára kerül megrendezésre egy parti, majd azt követően az osztályon belüli ajándékozás sem marad ki a program sorozatból. Mindezeket összesítve többet fogok a kollégáimmal időt eltölteni, természetesen szabad óráimban, mint a saját macskámmal.
Nem neveztem magamat egy társasági embernek, több okból kifolyólag sem. Tíz évesen, mindenfajta előzmény nélkül beledobtak a mélyvízbe, vietnámi gyermekként örökbe fogadott egy vagyonos amerikai többgyermekes család, két hét leforgása alatt nulla angol nyelvi ismerettel iskolába kellett járnom, meg kellett értenem a leadott anyagot, meg kellett értetnem magamat korom béli társaimmal és mindenki mással is. Egy egyszerű péksütemény megvétele is kínszenvedés volt. Hamar rá kellett ébrednem, hogy a hierarchia legalsó lépcsőfokán gubbasztok, mondhatni egymagam s egyetlen módja van annak, hogy fejlődjek; a tanulás. Kevesebb, mint egy év alatt elsajátítottam a nyelvet. Ezt követően ugyan megértettem magam másokkal, felzárkóztam és kiemelkedő tanulóvá váltam, korom béliek többsége gúnyt űzött belőlem. Én voltam a sárga ferdeszemű. Akkoriban azt kívántam bár ne is érteném milyen csúf szavakkal illetnek. Magamba fordulva javarészt a tanulásnak szenteltem időm, természetesen, amikor nem testvéreim háborús helyzetét kellett reális félként elcsitítanom s rá kellett jönnöm, hogy szeretek fejlődni. Kiválóan teljesítettem az általános- majd középiskolát is, summa cum laude minősítésben letettem első sorban a marketing diplomát, később elvégeztem egy irodalmi és egy művészettörténelmi szakot is. A teljesítményemet merőben elősegítette az irigy emberek negatív véleménye. Soha nem volt egy olyan személy sem, a családomon kívül, aki elismerte az elért teljesítményeimet, mindvégig támogatott benne és végig kísérte utamat. Voltak ismerőseim, haverjaim, ám egy barátom sem. A vállalathoz való bekerülést követően minden diszkrimináció megmaradt, még ha ezt igen erősen próbálták is leplezni. Előítéletek, sztereotípiák tömkelege vett körül nap, mint nap. A probléma gyökere abban rejlett, hogy mind azt képzelték kínai vagyok, noha többszöri korrigálás során felhívtam minden kollégám figyelmét arra, hogy vietnámi származású vagyok. Azt feltételezik, csak azért, mert a vállalat igazgatója koreai származású én általa jutottam be a céghez, kolléganőim tőlem érdeklődnek egy-egy koreai arcápoló termékről vagy éppen hozzám fordulnak, ha egy kínai étterembe szeretnének elmenni. Mindezeket összegyúrva egyáltalán nem meglepő az elzárt viselkedésem. Ha minden egyes alkalommal kikelnék magamból, amikor ilyesfajta atrocitások érnek, már rég munkanélküli volnék.
Ámbár igaz, ami igaz, hogy a ma este igencsak pengeélen táncolnak az idegszálaimon, ha még egy kínai megjegyzés elhagyja bármelyik kollégám száját bizonyos, hogy ki fogok kelni magamból. A hónap alkalmazottja cím elnyerése alkalmából tiszteletemre elhoztak egy ázsiai étterembe sushit és miso levest enni, hogy otthoni ízeket fogyaszthassak. Ez az elmélet ott megdőlt, hogy számomra az otthon íze a bolognai és a házi készítésű pizza. Pontosan ugyanúgy imádom magamba tömni a túlárazott, kalóriadús hamburgert és legurítani mellé egy üveg jéghideg sört, mint minden második amerikai, ez teljesen független attól, hogy Vietnámból származom vagy sem. Ráadásul a sushit sem szívlelem. A cérna mégis akkor pattant el nálam, amikor egyik munkatársam odalépett hozzám s azt kérte segítsek neki, őt idézve felszedni az egyik pincér csajt, mert én biztos értek “csing-csung” nyelven. Levágtam az asztalra a harmadik pohár vörösboromat, mely éhgyomorra kezdett a fejembe szállni, tizedmásodperc alatt némult el minden személy értetlenül kémlelve.
— A nevem Tuan Tonkin, nagyon szeretném ezt utoljára elmondani. Vietnámi származású vagyok, ám tíz éves korom óta amerikai állampolgár. Amerikában váltam tinédzserré, itt vezettem, itt fogyasztottam alkoholt és itt csókolóztam először egy David nevű pattanásos kamasszal. Egy csodálatos amerikai család egyetlen ázsiai gyermeke vagyok. Megtanultam angolul, summa cum laude minősítésben diplomáztam háromszor is. Nem beszélem sem a Kínai, sem a Japán, sem a Koreai nyelvet, ellenben anyanyelvi szinten beszélek vietnamiul és angolul, autodidakta módon megtanultam még olaszul, thaiul és franciául. Nem, nem ismerem személyesen a vezérigazgatót, csak azért, mert ő is ázsiai és végképp nem miatta kerültem a vállalathoz. Túl sok mindent értem el az életben ahhoz, hogy az ostoba emberek lealacsonyítsanak és azt gondolják, csak azért, mert kreol bőrszínem van diszkriminációnak tehetnek ki. Utolsó pontban pedig megjegyezném, hogy gyűlölőm a sushit és nem Steven, nem beszélek semmilyen “csing-csung” nyelven! - az öltöny zsebébe benyúlva előhúztam pénztárcámat, előrántottam egy nagyobb címletet, majd az asztalra hajítottam. Nem volt mit szépíteni, betelt a pohár.
Az előítélet természetes mozgatórugója a társadalomnak, egy előzetes feltételezés, amely az esetek zömében alaptalan s helytelen következtetéshez vezet. A gond ott kezdődik, amikor az emberek képtelenek átlendülni egy-egy előítéleten, sztereotípián. Nyilvánvaló előítélettel élek én is, ahogy minden más emberi lény, hazug volnék, ha nem nyúlnék a pénztárcámhoz, telefonomhoz, amikor egy szegény, lezüllött környéken sétálok, vagy ha egy alkoholmámorban úszó hajléktalan mellett álldogálok a zebránál, a különbség ott kezdődik, hogy én képes vagyok esélyt adni arra, hogy az adott személy cselekedeteivel megváltoztathassa az előre kreált negatív véleményem. Kvázi tíz éves korom óta negatív diszkriminációba részesítettek. Állandó jelleggel bizonygatnom kellett amerikai mivoltomat, azt, hogy ez az hely a hazám, az otthonom, azt, hogy a kinézetem ellenére egy fehér bőrű család gyermeke vagyok. Nem egy munkahelyi interjúztatás alkalmával érdeklődtek, hogy beszélek-e “ázsiaiul”, legalábbis mintha ez a szó konkretizálná a megannyi beszélt nyelvet, amelyet az ázsiai országokban jártasak. De még egy egyszerű kisboltban is megilletődnek, amikor kiváló nyelvtudással kérek segítséget egy-egy termék megtalálásához.
Ezen okokból kötődtem olyannyira családom tagjaihoz. Velük teljes lehettem, önmagam, mindenféle kicsinosított változat és hátrányos megkülönböztetés nélkül. Nyolcan voltunk testvérek, ezt kimondani is felért egy súlyos teherrel, nemhogy átélni minden percét. Maga volt a tökéletes káosz, melyben otthon érezhettem magam. Ennyi ember között én csak egy porszem voltam a gépezetben és ez felért egy földi paradicsommal. Carol és Frank Tonkin tökéletes anyává s apává voltak képesek válni s olyan környezetet tudtak kialakítani maguk körül, hogy ideális körülmények között nevelhessék gyermekeiket. Carol csupán húsz éves volt, amikor egy szörnyű s tragikus balesetben elvesztette szüleit és egyetlen testvérét, nővérét, ki egy csodálatos egyedülálló anya volt. Az alig két éves Dominic-et néhány bírósági ügyet követően magához vette, szerencséjére, már ha szinte a teljes családja elvesztését követően megfelelő szó jellemezné ezt, egy kiváló cég irodai alkalmazottja volt, amelynek köszönhetően egyedülállóként is tudott annyit keresni, hogy ki tudta elégíteni a kicsi és az ő szükségletét is. A történteket követő évben ugyanannál a vállalatnál ismerkedett meg Frank-el, első látásra fülig belehabarodtak egymásba. Frank egy terebélyes farmer család egyetlen diplomás tagjaként hatalmas küzdelmek árán képes volt leküzdenie minden megöröklőt tanyasi mivoltát, hogy a nagyváros forgatagában ne egy elveszett ma született bárány képét fesse. A kapcsolatuk harmonikus vizeken evezett, békében csiszolódtak össze s az első pillanattól kezdve sajátjukként nevelték Dominic-ot. Másfél évre rá megrendülve szembesültek a ténnyel, hogy Carol meddő, ezáltal nem lehet közös gyermekük. A kezdeti nehézség, gyász és dühöt követően közös elhatározással s tengernyi elszántsággal örökbe fogadták Natasha-t. A két gyermek gondozása során tudatosult bennük az a tény, hogy egész életükben erre vártak; arra, hogy egy hatalmas, kiegyensúlyozott családot alakítsanak ki maguk körül. Ennek okán, mire kettőt pislantottak eltelt húsz év és nyolc gyermeknek adtak otthont.
Kétségtelen, hogy szeretetben nőttem fel. Ennyi emberrel egy házban élni, kisebbként egy hálószobát birtokolni megtanított önállósodni, amely hatalmas segítség volt, amikor elköltöztem otthonról. Képes voltam olyan helyzetekben is racionális döntést hozni, amikor mások leblokkoltak. Kompromisszum késszé váltam, hátra tudtam lépni, hogy objektíven állhassak egy probléma elé. Elfogadást, empátiát és toleranciát tanultam, megértette, hogy minden ember más személyiséggel, más jellemmel bír. Meglehetősen alkalmazkodóképes voltam, végletekig türelmes, olyan személy, aki csak az utolsó cseppnél veszti el önuralmát.
Alapjáraton békés emberként jellemezném önmagam, ám amikor betelik az a bizonyos pohár kétségkívül nagyot tudok robbanni. Általában, amivel a végletekig képesek felidegesíteni az az ázsiai származásom kérdése, amerikai mivoltom bírálása. Nem volt kenyerem a szélsőséges érzelemnyilvánítás, viszont egyszerűen eljön az a pillanat az embernél, bármennyire is elfojtani próbálja, amikor elpattan a húr. Elgondolkodtató kérdés, hogy megéri-e nekem a sok lelki fáradozás? Nem hinném, viszont egy bárány türelmével vagyok megáldva és igen is megharcoltam azért, hogy bekerüljek ehhez a vállalathoz, egy jól fizető állásom van annál a cégnél, amelyről mindig is álmodtam, nem hagyom, hogy néhány felfuvalkodott rasszista eltántorítson!
Ezen gondolatokon elmélkedtem a néhány sarokra lévő Jules bár pultjánál ülve a második pohár tequila elfogyasztása közben. Nem lett volna szabad éhgyomorra, érzelmileg feldúlva alkoholba fojtanom dühöm, ám nem volt itt Nicolas vagy Damian bátyám, hogy egy hatalmas tasli kíséretében délutáni mesét tartson a tudatos alkoholfogyasztásról. Először tizenöt éves voltam, amikor szó szerint prezentációt adtak elő nekünk, a kisebb gyerekeknek azokról az íratlan szabályokról, amelyeket mindenképpen be kell tartanunk, köztük az első az “éhgyomorra nincs ivás!” volt. Hát telepatikus síkon is elnézést kérek srácok, de ma ezt több, mint valószínű, hogy megszegtem.
— Nehéz nap? Esetleg szerelmi bánat? - mindennemű előzmény nélkül, szinte a semmiből huppant le a közvetlen közelembe a férfi. Poharam mögül félszeg pillantással végigvezettem rajta tekintetem. A férfinak marcona alakja volt, erős, masszív combján megfeszült az egészen sötétkék öltönye nadrágja ezzel mindenét precízen megformálva, élére vasalt hófehér inget viselt, pont úgy tapadt mellkasára, hogy az nem vált előnytelenné s szűkké, miközben kért magának egy pohár whisky-t enyhét kilazította bordó nyakkendőjét. Féloldalas mosolya csintalanságot sugallt, szögletes arcformája volt, erősen csontos állkapoccsal és enyhén szögletes állal. Mandula formájú szeme elrejtette az étcsokoládéhoz hasonló színvilágú íriszeit. Valahol a józan eszem bugyrában megszólalt a vészcsengő, hogy valahonnan rettentő ismerős a férfi vonásai, de a kellőképpen sok elfogyasztott alkohol tompította ezt a harangot. — Bár egy ilyen szédületes férfi biztos nem lógatná ilyen miatt az orrát. - ahogy egyre közelebb férkőzött hozzám a vaskos combját az én kevésbé izmos lábamhoz szorította, könyökeink találkoztak s úgy búgta fülembe szavait, hogy az erős, már-már fülsiketítő zene mellett is kristálytisztán értettem.
— Inkább a seggfej munkatársaim a probléma. - vicsorogtam és inkább magam elé kezdtem bámulni. Az emberek zömével az a probléma, hogy képtelenek felismerni, hogy diszkriminációban részesítenek egy másik személyt, legyen az pozitív vagy negatív kicsengésű. Végtelenségig meg vannak győződve arról, hogy amit tesznek azt puszta jószándékból csinálják, holott ezt a másik fél már korántsem így érzékeli. Vegyünk egy alapvető példát, azt feltételezik az emberek többsége, hogy csak azért, mert valaki szépnek van nyilvánítva egy tökéletes, megszerkesztett média hatalmú társadalomban, már az égvilágon semmi problémája nem lehet. Nem érezheti úgy, hogy csak azért, mert gyönyörű vonásokat örökölt, előnyben részesítik mind a munkahelyén, mind nap, mint nap akár egyszerű helyzetekben is. Vagy példának okáért valakivel azért bánnak másként ott, ahol dolgozik mert ő az egyedüli, akinek teszem azt más a bőrszíne vagy más országból érkezett, esetleg más a vallása vagy az identitása, ezeknél hivatkozhatunk pozitív diszkriminációra, míg egy olyan helyzetben, mint az enyém, meg még rengeteg más személyé jellemzően negatív vonatkozású a megkülönböztetés. Csámcsogni azon, ha saját készítésű ételt viszek magammal, viccet űzni abból, hogy bizonyára nem csirkéből van főzve, hanem más állatból, mert mi ázsiaiak mindent megeszünk, vagy éppen nem baj, ha én túlórázom nyakamba aggatva olyan munkákat, amelyek nem is az én hatáskörömet illetik, mert mi ázsiaiak úgyis a munkának élünk és még egyéb sztereotípiákon alapuló momentumok. Nem állítom, hogy nyomorúságos életem volna, mert hazugság volna, ám a mai napon csordultig telítődtem ezekkel a gondolatokkal.
Kamaszként a társaim, folyton sárgának becéztek, ferde szeműnek és állandó jelleggel húztak csíkot a szemükből, ezzel is kifigurázva engem. “Kutya padban” ültem, ahogy ők nevezték, ugyanis én biztos állandóan kutyákat eszem ebédszünetben meg otthon. Rendszerint nekem kellett takarítanom az osztálytermet, hiába volt minden héten más felelős, én mentem a szertárba pakolni, nekem kellett a büféből hoznom ételeket a többieknek s mindemellett legalább négy osztálytársam házi feladatával is nekem kellett bajlódnom. Két évig tudtam titkolni otthon, hogy mi történik velem, viszont egyszer, olyan szinten megvertek, mert vissza mertem szólni, hogy eltört a karom. Onnantól kezdve másik iskolába kezdtem el járni, ahol ugyan nem mondanám, hogy beilleszkedtem, viszont legalább, már nem voltam egy hatalmas céltábla. Ugyan fogalmam sincs mit tettek a testvéreim azokkal a srácokkal, akik rendszerint zaklattak, ám a mai napig, ha a családi házunk környékén megpillantjuk egymást öblös léptekkel minél előbb elhagyják a színt. Az érettségi után inkább magamba fojtva ezeket az emlékeket léptem tovább, vagyis próbáltam, de a bennem maradt negatív emlékek olyan hatást gyakoroltak a személyiségemre, amely egyfajta gátat alakított ki bennem s az egyetemen is teljesen elzárkóztam mindenkitől. Volt egy-két haverom, olyan arcok, akik inkább a jegyzetekért barátkoztak velem, egy sem volt igazi.
Egyszerűen képtelen voltam megmagyarázni, hogy mi okból jöttek felszínre életem ezen momentumai, arra pedig végképp nem tudtam miértet, hogy miért osztottam mindezeket meg egy vadidegen férfival, aki készségesen, érdeklődve fürkészte minden szavam. Legurítottam a kristály pohár alján lévő alkoholt, majd megpaskoltam enyhén kótyagos fejemet.
— Mehetünk! -
— Tessék? -
— Feltételezem nem puszta szívjóságból hallgattad végig a komplett élettörténetemet, szóval hozzám vagy hozzád? - második szabályt, amelyet bátyáink vertek a fejünkbe, hogy ne hagyjuk el a szórakozóhelyet egyetlen személlyel se, bár ilyenkor valószínűleg inkább a báty szólt belőlük, mint tudatos bulizó személyek. Ezt a szabályt egy leheletnyit több alkalommal meg szoktam szegni, mint az éhgyomorra ivást, nem szoktam rendszerint partnerrel távozni, de alkalomadtán megesik. Sajnálom srácok, ez ma sem lesz másképp!
— Honnan tudod, hogy nem egy perverz alak vagyok? Csak így lelépnél velem? - megnyalta nyelvével enyhén nedves alsó ajkát. Apró mozdulat volt mégis megigézett. Megragadtam nyakkendőjét, egyszer a csuklóm köré csavartam, úgy húztam magamhoz még közelebb.
— Honnan tudod, hogy nem én vagyok a perverz kettőnk közül? - aprócska, leheletnyi csókot hintettem szája sarkába, éreztem az ajkain megbújó whisky kesernyés íz világát.
— Hozzám és most! - megragadta kezem s amilyen gyorsan csak tudott úgy vágott keresztül a hemzsegő tömegen. Mérhetetlen önbizalommal töltött el a puszta tudat is, hogy képes voltam így felcsigázni valakit. Noha most túltengett bennem az ital adta magabiztosság, nem voltam nagy flört gépezet, ügyetlenül fejeztem ki világ életemben az, hogy kedvelem a másik felet.
Arcon csapott a hűs idő, a bent megszokott fullasztó meleghez képest. Ahogy a hónap átlépett a novemberi esős idődből decemberbe, egyre inkább közelített az időjárás fagypont közelébe. Alig voltam képes begombolni a ballonkabát fekete gombjait, máris leparkolt elénk egy egészen sötétkék BMW. A férfi kinyitotta a hátsó ajtaját, betessékelt, majd maga is lehuppant mellém.
— Uram? -
— Haza! - nem volt szükség több kéretlen szóra, a vezető ülésben ülő további kérdés nélkül kihajtott a forgalomba. Értetlenül álltam a helyzet előtt, addig a tized másodpercig, amíg kitekintettem az ablakon, utána megéreztem a férfi zongorista ujjait combomba mélyeszteni. Azon nyomban szétesni látszott a világ, ahogy vágytól elsötétült tekintettel fürkészte kipirult arcom.
Öt perc sem telt el, de legyen tíz mi már a tágas lakása melegében, vehemensen faltuk egymás duzzadt ajkait. Buzgott a vérem, ahogy lágy csókokkal jutalmazta testemet minden rándulást s nyöszörgést követően. Volt néhány kalandban részem, voltak szép s kevésbé gyönyör édes éjszakáim, viszont vele még egy egyszerű csók elmélyítése is olyan mederbe lökött, ahonnan képtelen voltam felébredni. Martuk, téptük, haraptuk egymás ajkát, miközben lépésről-lépésre haladva eltántorogtunk a hálószobáig. Majdhogynem felkiáltottam, ahogy a semmiből letaszított az ágyra. Ott feküdtem széttárt lábakkal, könyökömre támaszkodva és csak figyeltem, ahogy őrjítően lassú mozdulatokkal kibontotta nyakkendőjét, azt követően pedig egyesével elkezdte kigombolni inge aprócska gombjait. Fogalmam sem volt, hogy mikor került le rólunk a kabát és a zakó, valószínűleg azt már a bejáratnál leszakítottuk egymásról. Teste még tökéletesebbnek bizonyult mint azt a ruha sejteni vélte, soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki ilyen szinten kidolgozott izmokkal rendelkezett volna s mindeközben nem keltett tipikus “izomagy” hatást. És ez a férfi engem akart! De még mennyire, hogy akart a méretes dudort elnézve, melyet szűk alsónadrágja színtisztán kiemelt.
Nem feltétlen vagyok a testiség híve, jobban szeretem megismerni az ember valódi személyét, hogy ki ő, mint hogy elcsábítson a szép külső. Tartja a mondás, hogy lehet valaki gyönyörű, ha belül romlott! Tizenkettedikben megismertem egy Carl nevű srácot, a húgom csak Adoniszként hivatkozott rá, maga volt a sármosság, egy két lábon járó görög Isten mindennemű túlzás nélkül. Ám a személyisége szó szoros értelemben, csak a kinézetéből állt, maga volt a nárcisztikusság mintaszobra. Abban a pillanatban, amikor már nem ő volt reflektorfényben, máris teljes mértékben fel volt háborodva. Több vasat is tartott a tűzben, többször meg is csalt. A kapcsolat végeztével határoztam el, hogy többre fogom értékelni valaki személyiségét, mint a testét.
Viszont ez a test puszta létezése is minden elvet eltiport amit valaha vallottam. Lehajolt, hogy fel tudja emelni lábamat; szépen komótosan bontotta ki cipőfűzőm s húzta le lábamról a lábbelim, hogy aztán ezt tehesse a zoknival is. Noha kezdetben elképesztő hevesség uralta az estét, most nem sietett egyáltalán. Szelíden érintette meg ajkával lábfejem.
— Áruld el a neved. - levegőhöz kellett kapnom, ahogy meghallottam vágyakozástól berekedt hangját. Most tudatosult bennem csak igazán, hogy mennyire is idegenek vagyunk egymás számára.
— Tuan. - elcsuklott a hangom, ahogy lerántotta rólam az öltöny nadrággal együtt az alsómat is. Ott hevertem előtte s az egyetlen ruhadarab, ami valamelyest takarta felsőtestem az a negyedig kigombolt ingem volt.
— Gyönyörű név egy gyönyörű kreol testhez. - búgta bőrömbe, ahogy végig csókolta combom belső vonalát.
Soha egyszer sem illettek még a gyönyörű szóval, már ha nem számoljuk bele, hogy Rosei nagymama a “gyönyörűm” becenévvel illet nem csak engem, de minden más unokáját is. Valljuk be, ha hozzáadjuk az unokatestvéreket, akkor tizennégy gyermek nevét megjegyezni kész csoda. És akkor még a dédunokákat kihagytam a felsorolásból. Ez a férfi egy puszta szóval is hatalmasabb örömbe tudott részesíteni, mint bárki más.
Csak egy fél másodpercnyi időben tudtam oda nem illő, jelentéktelen momentumokkal bajlódni, ő már azonnal a lényegre tért. Fölém magasodott, hol kulcscsontom tanulmányozásával foglalatoskodott, hol mellbimbóm kényeztetésén. Fel sem tudtam eleveníteni mikor bánt úgy velem egy férfi, mint egy porcelánbabával, de ő megtette s mindeközben olyan érzékiséggel csókolt, hogy attól tartottam azon nyomban elporladok. Lefelé haladva megtámaszkodott az ágyékom vonalában. Nyilvánvaló volt mire készül és már a gondolattól is megremegett ágaskodó farkam. Ahogy megéreztem leheletét s ahogy egyet végig nyalintott méretemen éreztem, ahogy egy kövér előváladék végig csorog hosszomon. Atomjaimra hullottam, ahogy szépen lassan, ráérős mozdulatokkal szopogatta s nyalogatta, olykor pedig mélyen a torkára engedte az egészet, hogy utána megismételhesse azt a frenetikus élményt, amelyet képes volt okozni. Megmarkoltam ébenfekete rövid haját, miközben hevesen járt a csípőm még több élvezetet kicsikarva. Felmordult tettemre s tudtam megtaláltam gyenge pontját. Minden szó nélkül masszíroztam tovább fejbőrét. Megbabonázva néztem végig, ahogy kicsusszant duzzadt, vörös ajkai közül farkam. Hatalmas tenyerével körbefogva megszorította azt. Az érzéstől egyszeribe elakadt a lélegzetem.
— Ne ingerelj, gyönyörűm vagy azon nyomban magamévá teszlek! - szavai helyett csak és kizárólag a kettőnk között meredező, vaskos férfiasságának tudtam figyelmet szentelni. Ott volt előttem alig egy méterre egy szobrász formálta, tökéletes hímtag, amelyhez még soha nem volt szerencsém és amely valószínűleg végtelenségig belevésődött a tudatomba és én hihetetlenül sóvárogtam utána. — A farkamat akarod? - szájával körkörösen végigsiklott tagomon ezzel is kínozva engem. Végig csókolt hosszomon, majd golyóimon állapodott meg. Szívem oly hevesen dübörgött, hogy meg voltam róla győződve, nem kell sok s kiszakad a helyéről. — Kell a farkam? Leszopnál? - ó igen! Könyörgöm!
Nem volt még rá példa, hogy kifejezetten vágytam volna arra, hogy számba vegyek bárkit is. Nem voltam prűd, se szent, csináltam már, nem is erről van szó, inkább arról, hogy mindig is egy szükséges előjátékként tekintettem rá, ám most semmi kétség; akarom! Láthatta vágyódástól csillogó íriszeimet, ugyanis mélyen beszívva a levegőt felrántott magával az ágy széléhez. Még szinte fel sem álltunk az ágyból én szinte azonnal térdre rogytam előtte. Ugyan egy kezemen meg tudom számolni hány alkalommal szoptam le férfiakat, de az eddig tanultakat összeszedve próbáltam a lehető legtökéletesebb élményt nyújtani. Buzgón nyeldestem hosszát, fejembe tódult a vér, fülembe dobogott szívem.
— Nyugalom, ne légy mohó! - arcomra simítva húzódott ki belőlem, csak most éreztem igazán, hogy tüdőm vész kiáltva kap levegő után. Makkjával körözött pár pillanatig kidugott nyelvemen, hogy újfent megtelítődjek oxigénnel s végül megragadta dús hajam és heves csípőmozgással kúrni kezdte a számat. Néhány lassú másodpercig egészen mélyen nekifeszült a torkomnak, ilyenkor orromat csiklandozta szeméremszőre s teljes egészében eltűnt bennem, olyannyira, hogy attól reflexszerűen köhögnöm kellett. Mindeközben megállás nélkül biztató szavakat dörmögött és úgy dicsért, hogy a büszkeségtől dagadt a mellkasom.
— Hű! Ez aztán a nem várt meglepetés! - megmerevedtem az ajtó felől érkező idegen hangtól. Azonnal elhúzódtam szégyenkezve. Most kellőképpen beletenyereltem valamibe!
A férfinak állig érő dús, szőke göndör hajzuhataga volt, amely csak még inkább kihangsúlyozta megbabonázó szürkéskék szemét, széles homlokát, magasan ülő arccsontját s enyhén hegyes állát. Kisfiúsan bohókás mosoly ült arcán, miközben rohamosan kapkodta le magáról a ruhadarabjait. Szikár teste volt, nem sovány, viszont nem is olyannyira izmos, mint a még mindig előttem magasló, hosszú karokkal és lábakkal. S teljesen szőrtelen. Soha nem feltételeztem azt, hogy bármikor is izgató látványt fog nyújtani egy ilyen apró momentum, ám lehetetlenségnek tűnt elkapni tekintetem a csupasz ágyékáról, amely éledezni kezdett, ahogy felénk kezdett sétálni.
— Életem egyik legizgatóbb szopását éltem át és te beszambázol ide és elveszed a rivaldafényt. - “életem egyik legizgatóbb…” Ó magasságos szent szalmaszál! A bennem rejlő büszkeségem most hatalmas legyezővel legyezi az egómat, képletesen még hátba is veregettem önmagam. Ha egy ilyen szédületes férfi dicsérő szavakkal illet az csak jót jelenthet.
— Tudom, hogy ezért szeretsz! - a szavak súlyát sem bírtam felfogni, amikor ők már vágyakozva kaptak egymás ajkai után. Szédületes látvány volt. Pillangók a gyomromba óriási szárnycsapásokkal léptek színre, szégyenlősen, talpig kipirulva sütöttem le a szemem. Tőlem szokatlan jelenség volt a zavarba jövés, sőt kvázi a legmesszebb állt a mindig higgadt, racionálisan gondolkodó énemtől és most mégis elvarázsolt. De még az ilyen kalandok is a lehető legtávolabb álltak tőlem.
— Milyen izgató látványt nyújtasz! Lábaink előtt heversz csöpögő farokkal… - érintette meg puha, meleg ujjaival pirospozsgás arcomat a szőke idegen. Nem szabadott volna ilyesfajta izgalomba jönnöm már a puszta látványtól is, de testemben a vér megállíthatatlanul zubogott altájam felé. Marokra fogta félmerev tagját, majd számhoz irányította azt. Készségesen hajoltam hozzá. Kívántam megízlelni őt is.
Szőkeség teljesen más habitussal rendelkezett, mint a másik. Sokkalta alárendelőbb magatartást tanúsított, mint aki kész lenne elolvadni az ember karjába. Ahhoz képest, hogy alig egy perce teljes vállszéles magabiztossággal és vehemenciával lépett színre s húzott magához, most úgy remegett lába, ha nem markoltam volna két kézzel combját, félő lett volna, hogy összecsuklik. Az eddig lezajlott néhány percben háttérbe vonult férfi nem kívánt tétlenkedni tovább; pöckölte, csavarta s harapta a másik vörös színben pompázó mellbimbóját, aki ennek köszönhetően egy erőteljes csípő mozdulattal el is élvezett. Nem kóstoltam még egy férfi nedvét sem, undorodtam ahányszor szembe jött velem a felvetés, hogy nyeljem le, mindennek ellenére most oly készségesen nyeltem, akárcsak egy kiscica. Felrántott a földről és olyan szenvedélyes, ragacsos csókba invitált, hogy abba szívem belesajdult.
Tettünk két támolygó lépést hátrafelé, majd finom mozdulattal végig döntött az ágyon. Nem tétovázott, nem húzta felesleges csókokkal az időt, azon nyomban végig engedte torkán teljes hosszomat. Meg voltam róla győződve, hogy a ma szerzett felejthetetlen élmény volt az egyetlen és utolsó, amit életem során megtapasztalhatok. Hatalmasat tévedtem. A szőkeség észbontóan, vérlázítóan tökéletes nyelv technikát alkalmazott, extrém ütemmel és olyan szívó képességgel volt megáldva, hogy a gyönyörbe lehetetlenség volt mást csinálni, mint megállíthatatlanul nyögni.
— Nem bírom tovább, belepusztulok a várakozásba! - hörögte a feketeség, és amennyire láttam mámorban lehunyt szemeim alól, beleköpött a tenyerébe, azt a világ legerotikusabb módján körkörösen, ingerelve saját magát szétkente először makkján, majd teljes méretén és mindenféle különösebb előkészítést hanyagolva, úgy ahogy volt belevágódott a másikba. Szőkeség felkiáltott fájdalmasan, ugyanakkor mégis tömérdek kéjjel hangjában. Fenn akadtak szemei s mintha arckifejezése az alábbit sugallta volna: Ó igen! A feketeség néhány frusztráló pillanatig lihegett, a másik férfihoz nyomulva megcsókolt. Mindeközben a szőkeség sem volt rest; folytatta előbbi igencsak szorgos munkáját. Nem tudtam betelni az érzéssel s attól tartottam, ha még egy percig szop azzal az isteni szájával elájulok.
— Téged is magamba akarlak! - terült el mellkasomon, egészen közel hajolva sóhajtotta élvezettel telve. Nem, ilyen nincs! Nem lehet ekkora szerencsém, ugye? Ilyen végtelenségig izgató s arcpirítóan szégyenletes jelenetet kizárólag magányos óráimban a képernyő előtt ülve tapasztaltam, a legvadabb, legmocskosabb álmomban sem hittem volna, hogy ez megtörténhet, pont velem. A szöszi arcán kirajzolódott a zavar, mintha attól tartana talán undorodok a felvetéstől. Talán most először az este folyamán a kezembe vettem az irányítást, megragadtam tarkójánál fogva s úgy döftem át szájába nyelvem, úgy csókoltam ki belőle a szuszt, mintha nem volna holnap. Imádtam nyöszörgő, mámortól pihegő lényét.
Akrobatákat megszégyenítő mozdulattal fölém ült, úgy hogy mindeközben a feketeség benne mozgott. Leírhatatlanul frenetikus érzés volt, ahogy magához igazítva szépen, lassan, finoman belé csúsztam. Eszeveszetten őrületes érzés volt, ahogy éreztem forró, szűk belsejét, ahogy a két duzzadt, lüktető farok egymásnak feszült odabent. Felkorbácsolta az egyébként is magasan szálló vágyamat, ahogy a három izzadságtól nedves test egymásnak feszül, ahogy betölti a szobát a kéj melege, a szédületes nyögések s a cuppogás fülsüketítő hangja. Éreztem ahogy a szőke körme az enyhén szőrös mellkasomba mélyed, karmolja, tépi bőröm.
— Élvezed, ahogy kúrunk?! - feszítette hátra fejét a férfi, amikor kicsit fokozatosabb tempóba kapcsolt. A göndör kábultan csücsörített neki. Kezeim elengedték az addig görcsösen markolt lepedőt s felfedező útra indultak a testén. Végigsimítottam mellizma vonalán, enyhén megpödörtem kavics keménységű bimbóját, hideg is kirázta az élvezettől, majd jobbommal marokra fogtam himbálózó, kemény farkát, míg balommal makulátlan, feszes félgömbjét markolásztam. Áhítattal figyeltem ahogy arca végleg kéjbe torzul, festői látványt nyújtott. Nekem sem kellett több, tüzesen dobogó, kalimpáló szívvel értem el én is az orgazmus szédületes, isteni érzését, pontosan egyidejűleg a feketeséggel. Alig bírtunk kihúzódni a férfiból máris mindketten elterültek az eufórikus élvezettől. Úgy ahogy voltunk, ragadó testtel, izzadtan, kapkodva a levegőt ölelkeztünk össze mindnyájan a rendetlen ágy paplanjai között.
Egy kósza egy éjszakás affér, egy múló gyönyör, ám számomra az egész eddigi életem legcsodálatosabb, legizgatóbb s leggyönyörűbb estélye, amelyet remélhetőleg örökre a szívembe zárhatok. Elzárkóztam mindennemű érzelemnyilvánítástól egy-egy egy éjszakás együttlét alkalmával, nem mutattam felesleges érzelmeket, egy alkalomról szólt, semmi többről. Mindennek ellenére, abban a mámorban úszó pillanatban kívántam örökké maradni.
Csak egy éjszaka
Rohamosan az év vége felé közeledve megnövekedtek a céges rendezvények tömkelege is. Ahogy beléptünk a decemberbe, a hét elején kihirdették az előző hónap kiemelkedő dolgozóját, minden szerénységemet összekaparva is nyilvánvaló volt a tény miszerint jómagam kapom meg a címet, ennek megünneplését a mai nap délutánjára időzítették. Rákövetkező hét péntekén az egész vállalat számára kerül megrendezésre egy parti, majd azt követően az osztályon belüli ajándékozás sem marad ki a program sorozatból. Mindezeket összesítve többet fogok a kollégáimmal időt eltölteni, természetesen szabad óráimban, mint a saját macskámmal.
Nem neveztem magamat egy társasági embernek, több okból kifolyólag sem. Tíz évesen, mindenfajta előzmény nélkül beledobtak a mélyvízbe, vietnámi gyermekként örökbe fogadott egy vagyonos amerikai többgyermekes család, két hét leforgása alatt nulla angol nyelvi ismerettel iskolába kellett járnom, meg kellett értenem a leadott anyagot, meg kellett értetnem magamat korom béli társaimmal és mindenki mással is. Egy egyszerű péksütemény megvétele is kínszenvedés volt. Hamar rá kellett ébrednem, hogy a hierarchia legalsó lépcsőfokán gubbasztok, mondhatni egymagam s egyetlen módja van annak, hogy fejlődjek; a tanulás. Kevesebb, mint egy év alatt elsajátítottam a nyelvet. Ezt követően ugyan megértettem magam másokkal, felzárkóztam és kiemelkedő tanulóvá váltam, korom béliek többsége gúnyt űzött belőlem. Én voltam a sárga ferdeszemű. Akkoriban azt kívántam bár ne is érteném milyen csúf szavakkal illetnek. Magamba fordulva javarészt a tanulásnak szenteltem időm, természetesen, amikor nem testvéreim háborús helyzetét kellett reális félként elcsitítanom s rá kellett jönnöm, hogy szeretek fejlődni. Kiválóan teljesítettem az általános- majd középiskolát is, summa cum laude minősítésben letettem első sorban a marketing diplomát, később elvégeztem egy irodalmi és egy művészettörténelmi szakot is. A teljesítményemet merőben elősegítette az irigy emberek negatív véleménye. Soha nem volt egy olyan személy sem, a családomon kívül, aki elismerte az elért teljesítményeimet, mindvégig támogatott benne és végig kísérte utamat. Voltak ismerőseim, haverjaim, ám egy barátom sem. A vállalathoz való bekerülést követően minden diszkrimináció megmaradt, még ha ezt igen erősen próbálták is leplezni. Előítéletek, sztereotípiák tömkelege vett körül nap, mint nap. A probléma gyökere abban rejlett, hogy mind azt képzelték kínai vagyok, noha többszöri korrigálás során felhívtam minden kollégám figyelmét arra, hogy vietnámi származású vagyok. Azt feltételezik, csak azért, mert a vállalat igazgatója koreai származású én általa jutottam be a céghez, kolléganőim tőlem érdeklődnek egy-egy koreai arcápoló termékről vagy éppen hozzám fordulnak, ha egy kínai étterembe szeretnének elmenni. Mindezeket összegyúrva egyáltalán nem meglepő az elzárt viselkedésem. Ha minden egyes alkalommal kikelnék magamból, amikor ilyesfajta atrocitások érnek, már rég munkanélküli volnék.
Ámbár igaz, ami igaz, hogy a ma este igencsak pengeélen táncolnak az idegszálaimon, ha még egy kínai megjegyzés elhagyja bármelyik kollégám száját bizonyos, hogy ki fogok kelni magamból. A hónap alkalmazottja cím elnyerése alkalmából tiszteletemre elhoztak egy ázsiai étterembe sushit és miso levest enni, hogy otthoni ízeket fogyaszthassak. Ez az elmélet ott megdőlt, hogy számomra az otthon íze a bolognai és a házi készítésű pizza. Pontosan ugyanúgy imádom magamba tömni a túlárazott, kalóriadús hamburgert és legurítani mellé egy üveg jéghideg sört, mint minden második amerikai, ez teljesen független attól, hogy Vietnámból származom vagy sem. Ráadásul a sushit sem szívlelem. A cérna mégis akkor pattant el nálam, amikor egyik munkatársam odalépett hozzám s azt kérte segítsek neki, őt idézve felszedni az egyik pincér csajt, mert én biztos értek “csing-csung” nyelven. Levágtam az asztalra a harmadik pohár vörösboromat, mely éhgyomorra kezdett a fejembe szállni, tizedmásodperc alatt némult el minden személy értetlenül kémlelve.
— A nevem Tuan Tonkin, nagyon szeretném ezt utoljára elmondani. Vietnámi származású vagyok, ám tíz éves korom óta amerikai állampolgár. Amerikában váltam tinédzserré, itt vezettem, itt fogyasztottam alkoholt és itt csókolóztam először egy David nevű pattanásos kamasszal. Egy csodálatos amerikai család egyetlen ázsiai gyermeke vagyok. Megtanultam angolul, summa cum laude minősítésben diplomáztam háromszor is. Nem beszélem sem a Kínai, sem a Japán, sem a Koreai nyelvet, ellenben anyanyelvi szinten beszélek vietnamiul és angolul, autodidakta módon megtanultam még olaszul, thaiul és franciául. Nem, nem ismerem személyesen a vezérigazgatót, csak azért, mert ő is ázsiai és végképp nem miatta kerültem a vállalathoz. Túl sok mindent értem el az életben ahhoz, hogy az ostoba emberek lealacsonyítsanak és azt gondolják, csak azért, mert kreol bőrszínem van diszkriminációnak tehetnek ki. Utolsó pontban pedig megjegyezném, hogy gyűlölőm a sushit és nem Steven, nem beszélek semmilyen “csing-csung” nyelven! - az öltöny zsebébe benyúlva előhúztam pénztárcámat, előrántottam egy nagyobb címletet, majd az asztalra hajítottam. Nem volt mit szépíteni, betelt a pohár.
Az előítélet természetes mozgatórugója a társadalomnak, egy előzetes feltételezés, amely az esetek zömében alaptalan s helytelen következtetéshez vezet. A gond ott kezdődik, amikor az emberek képtelenek átlendülni egy-egy előítéleten, sztereotípián. Nyilvánvaló előítélettel élek én is, ahogy minden más emberi lény, hazug volnék, ha nem nyúlnék a pénztárcámhoz, telefonomhoz, amikor egy szegény, lezüllött környéken sétálok, vagy ha egy alkoholmámorban úszó hajléktalan mellett álldogálok a zebránál, a különbség ott kezdődik, hogy én képes vagyok esélyt adni arra, hogy az adott személy cselekedeteivel megváltoztathassa az előre kreált negatív véleményem. Kvázi tíz éves korom óta negatív diszkriminációba részesítettek. Állandó jelleggel bizonygatnom kellett amerikai mivoltomat, azt, hogy ez az hely a hazám, az otthonom, azt, hogy a kinézetem ellenére egy fehér bőrű család gyermeke vagyok. Nem egy munkahelyi interjúztatás alkalmával érdeklődtek, hogy beszélek-e “ázsiaiul”, legalábbis mintha ez a szó konkretizálná a megannyi beszélt nyelvet, amelyet az ázsiai országokban jártasak. De még egy egyszerű kisboltban is megilletődnek, amikor kiváló nyelvtudással kérek segítséget egy-egy termék megtalálásához.
Ezen okokból kötődtem olyannyira családom tagjaihoz. Velük teljes lehettem, önmagam, mindenféle kicsinosított változat és hátrányos megkülönböztetés nélkül. Nyolcan voltunk testvérek, ezt kimondani is felért egy súlyos teherrel, nemhogy átélni minden percét. Maga volt a tökéletes káosz, melyben otthon érezhettem magam. Ennyi ember között én csak egy porszem voltam a gépezetben és ez felért egy földi paradicsommal. Carol és Frank Tonkin tökéletes anyává s apává voltak képesek válni s olyan környezetet tudtak kialakítani maguk körül, hogy ideális körülmények között nevelhessék gyermekeiket. Carol csupán húsz éves volt, amikor egy szörnyű s tragikus balesetben elvesztette szüleit és egyetlen testvérét, nővérét, ki egy csodálatos egyedülálló anya volt. Az alig két éves Dominic-et néhány bírósági ügyet követően magához vette, szerencséjére, már ha szinte a teljes családja elvesztését követően megfelelő szó jellemezné ezt, egy kiváló cég irodai alkalmazottja volt, amelynek köszönhetően egyedülállóként is tudott annyit keresni, hogy ki tudta elégíteni a kicsi és az ő szükségletét is. A történteket követő évben ugyanannál a vállalatnál ismerkedett meg Frank-el, első látásra fülig belehabarodtak egymásba. Frank egy terebélyes farmer család egyetlen diplomás tagjaként hatalmas küzdelmek árán képes volt leküzdenie minden megöröklőt tanyasi mivoltát, hogy a nagyváros forgatagában ne egy elveszett ma született bárány képét fesse. A kapcsolatuk harmonikus vizeken evezett, békében csiszolódtak össze s az első pillanattól kezdve sajátjukként nevelték Dominic-ot. Másfél évre rá megrendülve szembesültek a ténnyel, hogy Carol meddő, ezáltal nem lehet közös gyermekük. A kezdeti nehézség, gyász és dühöt követően közös elhatározással s tengernyi elszántsággal örökbe fogadták Natasha-t. A két gyermek gondozása során tudatosult bennük az a tény, hogy egész életükben erre vártak; arra, hogy egy hatalmas, kiegyensúlyozott családot alakítsanak ki maguk körül. Ennek okán, mire kettőt pislantottak eltelt húsz év és nyolc gyermeknek adtak otthont.
Kétségtelen, hogy szeretetben nőttem fel. Ennyi emberrel egy házban élni, kisebbként egy hálószobát birtokolni megtanított önállósodni, amely hatalmas segítség volt, amikor elköltöztem otthonról. Képes voltam olyan helyzetekben is racionális döntést hozni, amikor mások leblokkoltak. Kompromisszum késszé váltam, hátra tudtam lépni, hogy objektíven állhassak egy probléma elé. Elfogadást, empátiát és toleranciát tanultam, megértette, hogy minden ember más személyiséggel, más jellemmel bír. Meglehetősen alkalmazkodóképes voltam, végletekig türelmes, olyan személy, aki csak az utolsó cseppnél veszti el önuralmát.
Alapjáraton békés emberként jellemezném önmagam, ám amikor betelik az a bizonyos pohár kétségkívül nagyot tudok robbanni. Általában, amivel a végletekig képesek felidegesíteni az az ázsiai származásom kérdése, amerikai mivoltom bírálása. Nem volt kenyerem a szélsőséges érzelemnyilvánítás, viszont egyszerűen eljön az a pillanat az embernél, bármennyire is elfojtani próbálja, amikor elpattan a húr. Elgondolkodtató kérdés, hogy megéri-e nekem a sok lelki fáradozás? Nem hinném, viszont egy bárány türelmével vagyok megáldva és igen is megharcoltam azért, hogy bekerüljek ehhez a vállalathoz, egy jól fizető állásom van annál a cégnél, amelyről mindig is álmodtam, nem hagyom, hogy néhány felfuvalkodott rasszista eltántorítson!
Ezen gondolatokon elmélkedtem a néhány sarokra lévő Jules bár pultjánál ülve a második pohár tequila elfogyasztása közben. Nem lett volna szabad éhgyomorra, érzelmileg feldúlva alkoholba fojtanom dühöm, ám nem volt itt Nicolas vagy Damian bátyám, hogy egy hatalmas tasli kíséretében délutáni mesét tartson a tudatos alkoholfogyasztásról. Először tizenöt éves voltam, amikor szó szerint prezentációt adtak elő nekünk, a kisebb gyerekeknek azokról az íratlan szabályokról, amelyeket mindenképpen be kell tartanunk, köztük az első az “éhgyomorra nincs ivás!” volt. Hát telepatikus síkon is elnézést kérek srácok, de ma ezt több, mint valószínű, hogy megszegtem.
— Nehéz nap? Esetleg szerelmi bánat? - mindennemű előzmény nélkül, szinte a semmiből huppant le a közvetlen közelembe a férfi. Poharam mögül félszeg pillantással végigvezettem rajta tekintetem. A férfinak marcona alakja volt, erős, masszív combján megfeszült az egészen sötétkék öltönye nadrágja ezzel mindenét precízen megformálva, élére vasalt hófehér inget viselt, pont úgy tapadt mellkasára, hogy az nem vált előnytelenné s szűkké, miközben kért magának egy pohár whisky-t enyhét kilazította bordó nyakkendőjét. Féloldalas mosolya csintalanságot sugallt, szögletes arcformája volt, erősen csontos állkapoccsal és enyhén szögletes állal. Mandula formájú szeme elrejtette az étcsokoládéhoz hasonló színvilágú íriszeit. Valahol a józan eszem bugyrában megszólalt a vészcsengő, hogy valahonnan rettentő ismerős a férfi vonásai, de a kellőképpen sok elfogyasztott alkohol tompította ezt a harangot. — Bár egy ilyen szédületes férfi biztos nem lógatná ilyen miatt az orrát. - ahogy egyre közelebb férkőzött hozzám a vaskos combját az én kevésbé izmos lábamhoz szorította, könyökeink találkoztak s úgy búgta fülembe szavait, hogy az erős, már-már fülsiketítő zene mellett is kristálytisztán értettem.
— Inkább a seggfej munkatársaim a probléma. - vicsorogtam és inkább magam elé kezdtem bámulni. Az emberek zömével az a probléma, hogy képtelenek felismerni, hogy diszkriminációban részesítenek egy másik személyt, legyen az pozitív vagy negatív kicsengésű. Végtelenségig meg vannak győződve arról, hogy amit tesznek azt puszta jószándékból csinálják, holott ezt a másik fél már korántsem így érzékeli. Vegyünk egy alapvető példát, azt feltételezik az emberek többsége, hogy csak azért, mert valaki szépnek van nyilvánítva egy tökéletes, megszerkesztett média hatalmú társadalomban, már az égvilágon semmi problémája nem lehet. Nem érezheti úgy, hogy csak azért, mert gyönyörű vonásokat örökölt, előnyben részesítik mind a munkahelyén, mind nap, mint nap akár egyszerű helyzetekben is. Vagy példának okáért valakivel azért bánnak másként ott, ahol dolgozik mert ő az egyedüli, akinek teszem azt más a bőrszíne vagy más országból érkezett, esetleg más a vallása vagy az identitása, ezeknél hivatkozhatunk pozitív diszkriminációra, míg egy olyan helyzetben, mint az enyém, meg még rengeteg más személyé jellemzően negatív vonatkozású a megkülönböztetés. Csámcsogni azon, ha saját készítésű ételt viszek magammal, viccet űzni abból, hogy bizonyára nem csirkéből van főzve, hanem más állatból, mert mi ázsiaiak mindent megeszünk, vagy éppen nem baj, ha én túlórázom nyakamba aggatva olyan munkákat, amelyek nem is az én hatáskörömet illetik, mert mi ázsiaiak úgyis a munkának élünk és még egyéb sztereotípiákon alapuló momentumok. Nem állítom, hogy nyomorúságos életem volna, mert hazugság volna, ám a mai napon csordultig telítődtem ezekkel a gondolatokkal.
Kamaszként a társaim, folyton sárgának becéztek, ferde szeműnek és állandó jelleggel húztak csíkot a szemükből, ezzel is kifigurázva engem. “Kutya padban” ültem, ahogy ők nevezték, ugyanis én biztos állandóan kutyákat eszem ebédszünetben meg otthon. Rendszerint nekem kellett takarítanom az osztálytermet, hiába volt minden héten más felelős, én mentem a szertárba pakolni, nekem kellett a büféből hoznom ételeket a többieknek s mindemellett legalább négy osztálytársam házi feladatával is nekem kellett bajlódnom. Két évig tudtam titkolni otthon, hogy mi történik velem, viszont egyszer, olyan szinten megvertek, mert vissza mertem szólni, hogy eltört a karom. Onnantól kezdve másik iskolába kezdtem el járni, ahol ugyan nem mondanám, hogy beilleszkedtem, viszont legalább, már nem voltam egy hatalmas céltábla. Ugyan fogalmam sincs mit tettek a testvéreim azokkal a srácokkal, akik rendszerint zaklattak, ám a mai napig, ha a családi házunk környékén megpillantjuk egymást öblös léptekkel minél előbb elhagyják a színt. Az érettségi után inkább magamba fojtva ezeket az emlékeket léptem tovább, vagyis próbáltam, de a bennem maradt negatív emlékek olyan hatást gyakoroltak a személyiségemre, amely egyfajta gátat alakított ki bennem s az egyetemen is teljesen elzárkóztam mindenkitől. Volt egy-két haverom, olyan arcok, akik inkább a jegyzetekért barátkoztak velem, egy sem volt igazi.
Egyszerűen képtelen voltam megmagyarázni, hogy mi okból jöttek felszínre életem ezen momentumai, arra pedig végképp nem tudtam miértet, hogy miért osztottam mindezeket meg egy vadidegen férfival, aki készségesen, érdeklődve fürkészte minden szavam. Legurítottam a kristály pohár alján lévő alkoholt, majd megpaskoltam enyhén kótyagos fejemet.
— Mehetünk! -
— Tessék? -
— Feltételezem nem puszta szívjóságból hallgattad végig a komplett élettörténetemet, szóval hozzám vagy hozzád? - második szabályt, amelyet bátyáink vertek a fejünkbe, hogy ne hagyjuk el a szórakozóhelyet egyetlen személlyel se, bár ilyenkor valószínűleg inkább a báty szólt belőlük, mint tudatos bulizó személyek. Ezt a szabályt egy leheletnyit több alkalommal meg szoktam szegni, mint az éhgyomorra ivást, nem szoktam rendszerint partnerrel távozni, de alkalomadtán megesik. Sajnálom srácok, ez ma sem lesz másképp!
— Honnan tudod, hogy nem egy perverz alak vagyok? Csak így lelépnél velem? - megnyalta nyelvével enyhén nedves alsó ajkát. Apró mozdulat volt mégis megigézett. Megragadtam nyakkendőjét, egyszer a csuklóm köré csavartam, úgy húztam magamhoz még közelebb.
— Honnan tudod, hogy nem én vagyok a perverz kettőnk közül? - aprócska, leheletnyi csókot hintettem szája sarkába, éreztem az ajkain megbújó whisky kesernyés íz világát.
— Hozzám és most! - megragadta kezem s amilyen gyorsan csak tudott úgy vágott keresztül a hemzsegő tömegen. Mérhetetlen önbizalommal töltött el a puszta tudat is, hogy képes voltam így felcsigázni valakit. Noha most túltengett bennem az ital adta magabiztosság, nem voltam nagy flört gépezet, ügyetlenül fejeztem ki világ életemben az, hogy kedvelem a másik felet.
Arcon csapott a hűs idő, a bent megszokott fullasztó meleghez képest. Ahogy a hónap átlépett a novemberi esős idődből decemberbe, egyre inkább közelített az időjárás fagypont közelébe. Alig voltam képes begombolni a ballonkabát fekete gombjait, máris leparkolt elénk egy egészen sötétkék BMW. A férfi kinyitotta a hátsó ajtaját, betessékelt, majd maga is lehuppant mellém.
— Uram? -
— Haza! - nem volt szükség több kéretlen szóra, a vezető ülésben ülő további kérdés nélkül kihajtott a forgalomba. Értetlenül álltam a helyzet előtt, addig a tized másodpercig, amíg kitekintettem az ablakon, utána megéreztem a férfi zongorista ujjait combomba mélyeszteni. Azon nyomban szétesni látszott a világ, ahogy vágytól elsötétült tekintettel fürkészte kipirult arcom.
Öt perc sem telt el, de legyen tíz mi már a tágas lakása melegében, vehemensen faltuk egymás duzzadt ajkait. Buzgott a vérem, ahogy lágy csókokkal jutalmazta testemet minden rándulást s nyöszörgést követően. Volt néhány kalandban részem, voltak szép s kevésbé gyönyör édes éjszakáim, viszont vele még egy egyszerű csók elmélyítése is olyan mederbe lökött, ahonnan képtelen voltam felébredni. Martuk, téptük, haraptuk egymás ajkát, miközben lépésről-lépésre haladva eltántorogtunk a hálószobáig. Majdhogynem felkiáltottam, ahogy a semmiből letaszított az ágyra. Ott feküdtem széttárt lábakkal, könyökömre támaszkodva és csak figyeltem, ahogy őrjítően lassú mozdulatokkal kibontotta nyakkendőjét, azt követően pedig egyesével elkezdte kigombolni inge aprócska gombjait. Fogalmam sem volt, hogy mikor került le rólunk a kabát és a zakó, valószínűleg azt már a bejáratnál leszakítottuk egymásról. Teste még tökéletesebbnek bizonyult mint azt a ruha sejteni vélte, soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki ilyen szinten kidolgozott izmokkal rendelkezett volna s mindeközben nem keltett tipikus “izomagy” hatást. És ez a férfi engem akart! De még mennyire, hogy akart a méretes dudort elnézve, melyet szűk alsónadrágja színtisztán kiemelt.
Nem feltétlen vagyok a testiség híve, jobban szeretem megismerni az ember valódi személyét, hogy ki ő, mint hogy elcsábítson a szép külső. Tartja a mondás, hogy lehet valaki gyönyörű, ha belül romlott! Tizenkettedikben megismertem egy Carl nevű srácot, a húgom csak Adoniszként hivatkozott rá, maga volt a sármosság, egy két lábon járó görög Isten mindennemű túlzás nélkül. Ám a személyisége szó szoros értelemben, csak a kinézetéből állt, maga volt a nárcisztikusság mintaszobra. Abban a pillanatban, amikor már nem ő volt reflektorfényben, máris teljes mértékben fel volt háborodva. Több vasat is tartott a tűzben, többször meg is csalt. A kapcsolat végeztével határoztam el, hogy többre fogom értékelni valaki személyiségét, mint a testét.
Viszont ez a test puszta létezése is minden elvet eltiport amit valaha vallottam. Lehajolt, hogy fel tudja emelni lábamat; szépen komótosan bontotta ki cipőfűzőm s húzta le lábamról a lábbelim, hogy aztán ezt tehesse a zoknival is. Noha kezdetben elképesztő hevesség uralta az estét, most nem sietett egyáltalán. Szelíden érintette meg ajkával lábfejem.
— Áruld el a neved. - levegőhöz kellett kapnom, ahogy meghallottam vágyakozástól berekedt hangját. Most tudatosult bennem csak igazán, hogy mennyire is idegenek vagyunk egymás számára.
— Tuan. - elcsuklott a hangom, ahogy lerántotta rólam az öltöny nadrággal együtt az alsómat is. Ott hevertem előtte s az egyetlen ruhadarab, ami valamelyest takarta felsőtestem az a negyedig kigombolt ingem volt.
— Gyönyörű név egy gyönyörű kreol testhez. - búgta bőrömbe, ahogy végig csókolta combom belső vonalát.
Soha egyszer sem illettek még a gyönyörű szóval, már ha nem számoljuk bele, hogy Rosei nagymama a “gyönyörűm” becenévvel illet nem csak engem, de minden más unokáját is. Valljuk be, ha hozzáadjuk az unokatestvéreket, akkor tizennégy gyermek nevét megjegyezni kész csoda. És akkor még a dédunokákat kihagytam a felsorolásból. Ez a férfi egy puszta szóval is hatalmasabb örömbe tudott részesíteni, mint bárki más.
Csak egy fél másodpercnyi időben tudtam oda nem illő, jelentéktelen momentumokkal bajlódni, ő már azonnal a lényegre tért. Fölém magasodott, hol kulcscsontom tanulmányozásával foglalatoskodott, hol mellbimbóm kényeztetésén. Fel sem tudtam eleveníteni mikor bánt úgy velem egy férfi, mint egy porcelánbabával, de ő megtette s mindeközben olyan érzékiséggel csókolt, hogy attól tartottam azon nyomban elporladok. Lefelé haladva megtámaszkodott az ágyékom vonalában. Nyilvánvaló volt mire készül és már a gondolattól is megremegett ágaskodó farkam. Ahogy megéreztem leheletét s ahogy egyet végig nyalintott méretemen éreztem, ahogy egy kövér előváladék végig csorog hosszomon. Atomjaimra hullottam, ahogy szépen lassan, ráérős mozdulatokkal szopogatta s nyalogatta, olykor pedig mélyen a torkára engedte az egészet, hogy utána megismételhesse azt a frenetikus élményt, amelyet képes volt okozni. Megmarkoltam ébenfekete rövid haját, miközben hevesen járt a csípőm még több élvezetet kicsikarva. Felmordult tettemre s tudtam megtaláltam gyenge pontját. Minden szó nélkül masszíroztam tovább fejbőrét. Megbabonázva néztem végig, ahogy kicsusszant duzzadt, vörös ajkai közül farkam. Hatalmas tenyerével körbefogva megszorította azt. Az érzéstől egyszeribe elakadt a lélegzetem.
— Ne ingerelj, gyönyörűm vagy azon nyomban magamévá teszlek! - szavai helyett csak és kizárólag a kettőnk között meredező, vaskos férfiasságának tudtam figyelmet szentelni. Ott volt előttem alig egy méterre egy szobrász formálta, tökéletes hímtag, amelyhez még soha nem volt szerencsém és amely valószínűleg végtelenségig belevésődött a tudatomba és én hihetetlenül sóvárogtam utána. — A farkamat akarod? - szájával körkörösen végigsiklott tagomon ezzel is kínozva engem. Végig csókolt hosszomon, majd golyóimon állapodott meg. Szívem oly hevesen dübörgött, hogy meg voltam róla győződve, nem kell sok s kiszakad a helyéről. — Kell a farkam? Leszopnál? - ó igen! Könyörgöm!
Nem volt még rá példa, hogy kifejezetten vágytam volna arra, hogy számba vegyek bárkit is. Nem voltam prűd, se szent, csináltam már, nem is erről van szó, inkább arról, hogy mindig is egy szükséges előjátékként tekintettem rá, ám most semmi kétség; akarom! Láthatta vágyódástól csillogó íriszeimet, ugyanis mélyen beszívva a levegőt felrántott magával az ágy széléhez. Még szinte fel sem álltunk az ágyból én szinte azonnal térdre rogytam előtte. Ugyan egy kezemen meg tudom számolni hány alkalommal szoptam le férfiakat, de az eddig tanultakat összeszedve próbáltam a lehető legtökéletesebb élményt nyújtani. Buzgón nyeldestem hosszát, fejembe tódult a vér, fülembe dobogott szívem.
— Nyugalom, ne légy mohó! - arcomra simítva húzódott ki belőlem, csak most éreztem igazán, hogy tüdőm vész kiáltva kap levegő után. Makkjával körözött pár pillanatig kidugott nyelvemen, hogy újfent megtelítődjek oxigénnel s végül megragadta dús hajam és heves csípőmozgással kúrni kezdte a számat. Néhány lassú másodpercig egészen mélyen nekifeszült a torkomnak, ilyenkor orromat csiklandozta szeméremszőre s teljes egészében eltűnt bennem, olyannyira, hogy attól reflexszerűen köhögnöm kellett. Mindeközben megállás nélkül biztató szavakat dörmögött és úgy dicsért, hogy a büszkeségtől dagadt a mellkasom.
— Hű! Ez aztán a nem várt meglepetés! - megmerevedtem az ajtó felől érkező idegen hangtól. Azonnal elhúzódtam szégyenkezve. Most kellőképpen beletenyereltem valamibe!
A férfinak állig érő dús, szőke göndör hajzuhataga volt, amely csak még inkább kihangsúlyozta megbabonázó szürkéskék szemét, széles homlokát, magasan ülő arccsontját s enyhén hegyes állát. Kisfiúsan bohókás mosoly ült arcán, miközben rohamosan kapkodta le magáról a ruhadarabjait. Szikár teste volt, nem sovány, viszont nem is olyannyira izmos, mint a még mindig előttem magasló, hosszú karokkal és lábakkal. S teljesen szőrtelen. Soha nem feltételeztem azt, hogy bármikor is izgató látványt fog nyújtani egy ilyen apró momentum, ám lehetetlenségnek tűnt elkapni tekintetem a csupasz ágyékáról, amely éledezni kezdett, ahogy felénk kezdett sétálni.
— Életem egyik legizgatóbb szopását éltem át és te beszambázol ide és elveszed a rivaldafényt. - “életem egyik legizgatóbb…” Ó magasságos szent szalmaszál! A bennem rejlő büszkeségem most hatalmas legyezővel legyezi az egómat, képletesen még hátba is veregettem önmagam. Ha egy ilyen szédületes férfi dicsérő szavakkal illet az csak jót jelenthet.
— Tudom, hogy ezért szeretsz! - a szavak súlyát sem bírtam felfogni, amikor ők már vágyakozva kaptak egymás ajkai után. Szédületes látvány volt. Pillangók a gyomromba óriási szárnycsapásokkal léptek színre, szégyenlősen, talpig kipirulva sütöttem le a szemem. Tőlem szokatlan jelenség volt a zavarba jövés, sőt kvázi a legmesszebb állt a mindig higgadt, racionálisan gondolkodó énemtől és most mégis elvarázsolt. De még az ilyen kalandok is a lehető legtávolabb álltak tőlem.
— Milyen izgató látványt nyújtasz! Lábaink előtt heversz csöpögő farokkal… - érintette meg puha, meleg ujjaival pirospozsgás arcomat a szőke idegen. Nem szabadott volna ilyesfajta izgalomba jönnöm már a puszta látványtól is, de testemben a vér megállíthatatlanul zubogott altájam felé. Marokra fogta félmerev tagját, majd számhoz irányította azt. Készségesen hajoltam hozzá. Kívántam megízlelni őt is.
Szőkeség teljesen más habitussal rendelkezett, mint a másik. Sokkalta alárendelőbb magatartást tanúsított, mint aki kész lenne elolvadni az ember karjába. Ahhoz képest, hogy alig egy perce teljes vállszéles magabiztossággal és vehemenciával lépett színre s húzott magához, most úgy remegett lába, ha nem markoltam volna két kézzel combját, félő lett volna, hogy összecsuklik. Az eddig lezajlott néhány percben háttérbe vonult férfi nem kívánt tétlenkedni tovább; pöckölte, csavarta s harapta a másik vörös színben pompázó mellbimbóját, aki ennek köszönhetően egy erőteljes csípő mozdulattal el is élvezett. Nem kóstoltam még egy férfi nedvét sem, undorodtam ahányszor szembe jött velem a felvetés, hogy nyeljem le, mindennek ellenére most oly készségesen nyeltem, akárcsak egy kiscica. Felrántott a földről és olyan szenvedélyes, ragacsos csókba invitált, hogy abba szívem belesajdult.
Tettünk két támolygó lépést hátrafelé, majd finom mozdulattal végig döntött az ágyon. Nem tétovázott, nem húzta felesleges csókokkal az időt, azon nyomban végig engedte torkán teljes hosszomat. Meg voltam róla győződve, hogy a ma szerzett felejthetetlen élmény volt az egyetlen és utolsó, amit életem során megtapasztalhatok. Hatalmasat tévedtem. A szőkeség észbontóan, vérlázítóan tökéletes nyelv technikát alkalmazott, extrém ütemmel és olyan szívó képességgel volt megáldva, hogy a gyönyörbe lehetetlenség volt mást csinálni, mint megállíthatatlanul nyögni.
— Nem bírom tovább, belepusztulok a várakozásba! - hörögte a feketeség, és amennyire láttam mámorban lehunyt szemeim alól, beleköpött a tenyerébe, azt a világ legerotikusabb módján körkörösen, ingerelve saját magát szétkente először makkján, majd teljes méretén és mindenféle különösebb előkészítést hanyagolva, úgy ahogy volt belevágódott a másikba. Szőkeség felkiáltott fájdalmasan, ugyanakkor mégis tömérdek kéjjel hangjában. Fenn akadtak szemei s mintha arckifejezése az alábbit sugallta volna: Ó igen! A feketeség néhány frusztráló pillanatig lihegett, a másik férfihoz nyomulva megcsókolt. Mindeközben a szőkeség sem volt rest; folytatta előbbi igencsak szorgos munkáját. Nem tudtam betelni az érzéssel s attól tartottam, ha még egy percig szop azzal az isteni szájával elájulok.
— Téged is magamba akarlak! - terült el mellkasomon, egészen közel hajolva sóhajtotta élvezettel telve. Nem, ilyen nincs! Nem lehet ekkora szerencsém, ugye? Ilyen végtelenségig izgató s arcpirítóan szégyenletes jelenetet kizárólag magányos óráimban a képernyő előtt ülve tapasztaltam, a legvadabb, legmocskosabb álmomban sem hittem volna, hogy ez megtörténhet, pont velem. A szöszi arcán kirajzolódott a zavar, mintha attól tartana talán undorodok a felvetéstől. Talán most először az este folyamán a kezembe vettem az irányítást, megragadtam tarkójánál fogva s úgy döftem át szájába nyelvem, úgy csókoltam ki belőle a szuszt, mintha nem volna holnap. Imádtam nyöszörgő, mámortól pihegő lényét.
Akrobatákat megszégyenítő mozdulattal fölém ült, úgy hogy mindeközben a feketeség benne mozgott. Leírhatatlanul frenetikus érzés volt, ahogy magához igazítva szépen, lassan, finoman belé csúsztam. Eszeveszetten őrületes érzés volt, ahogy éreztem forró, szűk belsejét, ahogy a két duzzadt, lüktető farok egymásnak feszült odabent. Felkorbácsolta az egyébként is magasan szálló vágyamat, ahogy a három izzadságtól nedves test egymásnak feszül, ahogy betölti a szobát a kéj melege, a szédületes nyögések s a cuppogás fülsüketítő hangja. Éreztem ahogy a szőke körme az enyhén szőrös mellkasomba mélyed, karmolja, tépi bőröm.
— Élvezed, ahogy kúrunk?! - feszítette hátra fejét a férfi, amikor kicsit fokozatosabb tempóba kapcsolt. A göndör kábultan csücsörített neki. Kezeim elengedték az addig görcsösen markolt lepedőt s felfedező útra indultak a testén. Végigsimítottam mellizma vonalán, enyhén megpödörtem kavics keménységű bimbóját, hideg is kirázta az élvezettől, majd jobbommal marokra fogtam himbálózó, kemény farkát, míg balommal makulátlan, feszes félgömbjét markolásztam. Áhítattal figyeltem ahogy arca végleg kéjbe torzul, festői látványt nyújtott. Nekem sem kellett több, tüzesen dobogó, kalimpáló szívvel értem el én is az orgazmus szédületes, isteni érzését, pontosan egyidejűleg a feketeséggel. Alig bírtunk kihúzódni a férfiból máris mindketten elterültek az eufórikus élvezettől. Úgy ahogy voltunk, ragadó testtel, izzadtan, kapkodva a levegőt ölelkeztünk össze mindnyájan a rendetlen ágy paplanjai között.
Egy kósza egy éjszakás affér, egy múló gyönyör, ám számomra az egész eddigi életem legcsodálatosabb, legizgatóbb s leggyönyörűbb estélye, amelyet remélhetőleg örökre a szívembe zárhatok. Elzárkóztam mindennemű érzelemnyilvánítástól egy-egy egy éjszakás együttlét alkalmával, nem mutattam felesleges érzelmeket, egy alkalomról szólt, semmi többről. Mindennek ellenére, abban a mámorban úszó pillanatban kívántam örökké maradni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése