Így is szeretsz? - EXTRA

Páros: Ron/Draco

Korhatár: 14

Megjegyzés: Ez a fejezet az oldalon olvasható "így is szeretsz?" címü történet extra fejezete. Nem mondom, hogy önállóan nem értelmezhető történet, viszont ajánlom elolvasni a fő történetet.

Tartalom: Draco Ron családjánál töltik a karácsonyt, mielőtt elmennének néhány napra üdülni. A Weasley család imádnivaló, viszont történik valami, ami kihúzza Draco alól a talajt és a mindig sziklaszilárd, zord férfi egy sebezhető lélekké válik.

Jó olvasást!

____

A Weasley ház valahogy pontosan olyan színben tündökölt, mint ahogyan azt Draco legbelül elképzelte. Ha szépen szerette volna megfogalmazni, akkor a “belakott” szó tudta volna legjobban tükrözni gondolatát. A ház fullasztóan zsúfolt volt és noha az alapvető tisztaság megvolt valahogy mégis koszosnak érezte magát már attól is, ahogy Ron elkezdte körbevezetni a nagy bemutatkozást követően. Az egész házban egyetlen nagy tér volt és az a konyhával összekötött étkező, melyben most is ott serénykedett Ron édesanyja Molly és húga Ginny. Ron a derekát megragadva kalauzolta tovább a helyiségen át. A nappali kisebb volt, szinte egy kanapéból, karácsonyfából és egy kandallóból állt. Ugyan tagadni sem lehetett, hogy megvolt a maga hangulata. A falakon képek lógtak, családi nyaralásról, ünnepségeken készülhettek. Mind fülig mosolygósok és élettel teliek voltak. 

— Foglaljatok helyet nyugodtan, mindjárt megjönnek a többiek is! - toppant melléjük Arthur, a kopaszodó, pocakos apuka — Kértek egy pohár italt? - Draco ahogy végigvezette tekintetét a kanapén, szinte azonnal rávágta, hogy szüksége lenne most nagyon egy pohár italra. A bútor kopott volt, kiült és meglátszott rajta hogy évek óta a Weasley családot szolgálta. A szőke közelebbről megnézve még beazonosítatlan foltokat is szemügyre vett, amik valószínüleg olyannyira beleszáradtak az ülőalkalmatosságba, hogy semmivel nem lehetett eltávolítani. Draco ahogy megpillantott néhány morzsa szemet a rések között csak arra tudott gondolni, hogy amint hazaér máglyára veti ruhadarabjait. Villámcsapásként sújtott rá gondolatai súlya. Mégis hogyan juthat ilyen mocskos gondolat az eszébe, miközben szerelme családjánál tölti idejét? Olyan szinten elszégyellte magát, hogy azonnal levágódott a bútor darabra. Ron végignézte párja fintorát, grimaszát, vivódását és ugyan valahol a lelke mélyén úgy érezte magára kellene vennie, mégsem tette. Tudta, hogy milyen a szőke és hogy mennyire próbálkozik tartani magát. Viszont még őt is meglepte, hogy végül mégis csak leült kanapéjukra. Mellé telepedett és mivel tudta, hogy senki nem fogja őket a következő két-három percben zavarni, így átkarolta vállát, magához húzta s megcsókolta. 

— Szeretlek. - suttogta fülébe, mintha a világ legnagyobb titkát osztotta volna meg szerelmével. Draco ellazult ölelésében. — Holnap ilyenkor már a szálloda pihe-puha, makulátlan ágyába foglak belepréselni. - nyugtatta kedvesét. Draco szerelemtől ittasan csókolta meg. A mai napot, azaz a Szentestét Ron családjánál töltötték, mielőtt megszálltak volna egy üdülőben. Ugyan még csak majdnem két hónapja voltak együtt, viszont Mrs.Weasley nagyon meg szerette volna ismerni fia szerelmét, akiről olyan sokat hallott, és addig rágta Ron fülét, mígnem beadta a derekát és rákérdezett Draco-nál, hogy ő benne lenne-e egy Weasley karácsonyban? Draco ugyan egy kissé habozott, nem azért mert nem akart volna találkozni a párja szüleivel, inkább amiatt aggódott, hogy el tudják-e őt fogadni Ron mellett. Végül nem tudott ellenállni Ron igéző szemeinek.  

Krákogásra kapták fel fejüket. A nappali bejáratánál az ikrek somolyogtak. 

— Micsoda meglepetés - szólt George

— Dúl a szerelem a gerlepár között. -fejezte be a mondatot Fred. 

— Marha viccesek vagytok. - morogta zavartan vörös két bátyjára — Kész van már a vacsi? - terelt. Az ikrek csak bólintottak egyet. Draco rajtakapottan sütötte le szemét. Nem szokott ilyen érzelmes lenni. Rossz hatást gyakorolt rá a másik. Egyik partnerével sem csókolózott önfeledten se nyilvános helyen, se a másik fél családja előtt. Már ha olyan szintre jutottak az adott féllel. Draco keserűen nyelt egyet. Soha senkivel nem érezte ilyen önfeledten boldognak magát, mint Ron-nal, viszont ez az öröm ugyanakkor sebezhetővé is tette. Rettegett attól a gondolattól, hogy el fogja őt hagyni a férfi. Mind elhagyták. 

Ron felhúzta a kanapéról, átkarolta derekát, megcsókolta homlokát, majd átterelte a konyhába. Az étkező már-már fullasztóan dugig volt. Mindenkivel egyesével kezet fogott. Percy-n kívül – aki, ha Draco jól érdette fontos üzleti úton volt még ilyenkor is – minden Weasley gyerek és azok párjai, gyermekei átjött, hogy együtt ünnepeljék ezt a szép napot. Bill felesége Fleur egy igézően gyönyörű nő volt, akinél már csak a kislánya és kisfia volt sokkal gyönyörűbb. Draco még soha nem látott ilyen szép és illedelmes gyerekeket. Charlie idén egyedül ült asztalhoz, míg az ikrek a szintén ikrek – és nem utolsó sorban várandós – feleségeikkel, míg Ginny, párjával Harry-vel és a totyogós babájukkal érkeztek. 

Draco elveszve érezte magát a sok ember között. Egyszerűen nem volt hozzászokva. Az irodában két emberrel dolgozott együtt, az ügyfelek is általában egymaguk jöttek. Ráadásul ő eleve ebbe szocializálódott. Egyke gyermekként jobbára gyerekekkel a játszótéren vagy az óvodában találkozott, viszont ezekre az időkre se gondol vissza szívesen. Azonfelül pedig minden olyan szedett-vedett és rendezetlen volt. Volt ki már leült és szedett is már magának ételt, voltak akik még beszélgettek az asztal mellett állva, Mrs.Weasley pedig még mindig a tűzhely mellett téblábolt. Ron is eltűnt mellőle, hogy a gyerekeket pesztrálja, amíg el ténylegesen le nem ülnek enni, ezzel méginkább fokozva zavartságát. 

A konyhapult mellett állt, próbált beleolvadni a környezetbe és a kitöltött brandy-jét kortyolgatni. 

— Drágám, megtennéd, hogy ezt lerakod az asztalra? - pördült mellé Molly és már a mondata közepénél Draco kezébe nyomta az olajos, ragacsos fülü lábast. Egy pillanatra megmerevedett és szíve szerint azon nyomban ledobta volna a földre a tárgyat, viszont nem akarta felhívni magára a figyelmet és tiszteletlen lenni. Amilyen gyorsan csak tudta lehelyezte az asztal közepére, majd rohamtempóban a fürdő felé vette az irányt. Nem bírta elviselni a zsírt, az olajat, vagy bármiféle olajos, ragadós anyagot a testén. Nem csupán borzongott tőle, hanem fizikailag rosszul lett attól a sikos anyag érzésétől, amely körülölelte a kézfejét. Mintha a mocsok fokozatosan szétterült volna a területen, majd beáramlott volna a szervezetébe. Tömérdek szappant nyomott a kezébe és a csap oldalán talált körömkefével súrolni kezdte tenyerét. 

Egyetem környékén megannyiszor tette ezt a mosdóba kisettenkedve, amikor kezet kellett fognia valakivel. Akkoriban még egy egyszerű tiszteletadás is ilyen heves reakciót váltott ki a kényszeres tisztaság mániájából. Rég volt már s a pszichológusa szerint látványos javuláson ment keresztül az elmúlt években, ráadásul amióta Ron az élete része könnyebben tudta kezelni ezeket a helyzeteket. Ron ezzel együtt is szerette. Úgy is szerette, hogy megrögzötten odafigyelt a rendre, ami becsületes és szeretetteljes dolog volt, viszont ennek köszönhetően Draco túlságosan elengedte magát és az első, komfortzónájából kieső esemény teljesen kibillentette.  

— Szívem… - gyengéden megérintette párja majdhogynem véresre súrolt kezét a vörös. Még soha nem látta ezelőtt ilyen szinten kiborulni a férfit, viszont ösztönösen nyúlt felé, hogy megnyugtassa. — Semmi baj nincsen. - suttogta egészen közel hajolva a szőke füléhez. Draco zihált, úgy festett, mint aki pillanatokon belül át fog esni egy pánikrohamon. Lassan elzárta a csapot, elhúzta a mosdókagylótól a férfit, szépen komótos, finom mozdulatokkal letörölte kézfejéről a vizet. — Tiszta a kezed, Draco, hiszel nekem? - nézett mélyen párja szürke szemébe. A szőke bizonytalanul bólintott egyet. Ron előhúzta a zsebéből az egyesével becsomagolt fertőtlenítő kendőt, melyet száz darabos kiszerelésben vett, hogy ő és Draco is megtudja olyan helyzetekben is tisztítani a kezét, amikor nincs kéznél víz és szappan. Partnere által ő is sokkal jobban odafigyelt a személyi higiéniájára. Míg máskor korántsem hatotta meg, ha például evés közben ráfolyt kezére a szósz, vagy a zsír s jobbára a ruhájába törölte bele, addig mostanra már átszokott arra, hogy alaposan letörölje szalvétával. Megváltozott a szó legjobb értelmében.  Alaposan megtisztította tenyere minden kis szegletét, majd csókot hintett a férfi homlokára. Draco hevesen magához szorította, úgy ölelte, mintha nem lenne holnap. 

— Sajnálom… - suttogta Ron nyak hajlatába.

— Mit? -

— Sajnálom, hogy ilyen vagyok… - Ron szíve abban a pillanatban megszakadt. Ő sosem sajnálta, hogy olyan a párja, amilyen. Igen, olykor-olykor bosszankodott miatta, megjegyzésekett kellett hallgatnia, arról, hogy milyen nagy koszt hagy maga után a konyhában vagy a fürdőszobában, viszont soha egyetlen percre sem szégyellte vagy bánta azt, hogy Draco ilyen. Sőt enélkül a kényszeressége nélkül fele ilyen kalandos volna az életük. Így is szerette.  

Ráadásul Draco nem tehetett róla, hogy olyan környezetbe kellett felnőnie, ahol a tisztaság mániákus fokra emelkedett. Tisztelte a férfiban azt, hogy volt bátorsága kilépni ebből a környezetből és új életet kezdeni. Rendszeresen járt kezelésekre és ő maga akart változtatni az életén. Boldogabb, teljesebb akart lenni önmaga lelki és testi egészsége érdekében, nem más személy akaratából. Mindezek után hogy tudta volna nem szeretni? 

☆

A történtek után Draco-nak ugyan nem sok hangulata volt vacsorázni és ünnepelni a Weasley családdal, sőt legszívesebben haza utazott volna, hogy a jól ismert, biztonságos elefántcsonttornyában begubózzon s elő se kerüljön újévig. Viszont a család és legfőképpen Ron kedvéért türtőztette magát és egy sarokba megbújva átvészelte az ajándékosztást, majd a későbbi közös film nézést. Szerette volna önfeledten jól érezni magát, hiszen csodálatos embereket ismerhetett meg a Weasley család személyében, viszont űr öntötte el a szívét. Úgy hitte, hogy sikeresen leszokott az ennyire szélsőséges megnyilvánulásoktól. Abban a hitben volt, hogy az ilyen kis semmiségek nem húzzák ki többé alóla a talajt, viszont tévedett és mindezt a hisztérikus kirohanást pont a szerelme családjának otthonában kellett produkálnia. Ugyan Ron finom bőre tapintását elviselte, sőt kívánta is, hogy hozzáérjen, addig más személy vagy anyag érintését most nem tudta megtűrni. Már a puszta gondolattól is rosszul volt. Végig a sarokban, egy tisztának minősített széken üldögélt és várta, hogy ágyba bújhasson végre, hogy elfelejthesse ezt a szörnyű délutánt. 

Legalábbis gondolta mindaddig, míg fel nem mentek Ron régi hálószobájába. 

A férfi hálója nem volt különösebben megbotránkoztató, sőt üres, egyszínű falak – melyeket egykor képek és poszterek díszítettek – hagyományos, régi stílusú szekrények és egy egy olyan ágy, melyen két személy csak szorosan összebújva fér el. Alapvetően ezzel nem volt probléma, sőt a szoba frissen takarított, por és kosz mentes volt, az ágynemű újonnan mosott, mégis görcsbe rándult a gyomra, ahogy tudatába szökött, hogy neki itt kell álomra hajtania a fejét. Az ágyneműhuzat hiába illatozott, ő tudta, hogy nem ment át az anyag kétszer is fertőtlenítő programon, hogy a párna nem hipoallergén és valószínüleg ezer éves is.  

Undorodott magától, amiért ilyen gondolatok árasztották el. Ron családja egy végtelenségig szerethető társaság volt, megkedvelte őket, sőt valahol nagyra is értékelte Molly igyekezetét, amiért így kitakarította a fia szobáját, de neki ez nem volt elég. És ez belülről emésztette. Nem tudott elaludni ebben az ágyban. Hagyta, hogy Ron fürödjön le elsőnek és miután végzett, szólt neki, hogy ne várja meg, mert sokáig el fog időzni a helyiségben. Így is volt. Alaposan folyatta magára a tűzforró vizet, kétszer hajat mosott s háromszor áttörölte magát a durva tapintású fürdőszivaccsal. Szégyellte magát, de papuccsal a lábán fürdött – mint minden szállodában, nehogy elkapjon valamit – és odafigyelt, hogy semmihez ne érjen hozzá, miután megmosakodott. A zuhanykabinból kilépve cuppogott a lábbelie, ahogy a mosdókagyló elé sétált. A tükörben egy vérvörös bőrű, kétségbeesett tekintetű férfi nézett vissza rá. Az az ember, aki egyetemista korában is volt. Legszívesebben elsírta volna magát a látványtól. Precízen megmosta a fogát, elvégezte a bőrápolási rutinját, majd a saját törölközőjével szárazra törölte a testét és magára öltötte hosszú ujjú pizsamáját.  

Nem tudta, hogy mennyi időt töltött bent, viszont párja már javában horpasztott, kezéből félig kicsúszott könyvvel. Meg akarta várni Draco-t. A szőke bánatosan elmosolyodott, eltette a regényt, lekapcsolta az éjjeli lámpát, majd zoknit húzva kisomfordált a szobából. Draco szándékosan akarta azt, hogy Ron elaludjon. Nem tudta volna megjátszani magát, befeküdni az ágyba és békésen durmolni. Ez nem az a hely volt. Talán, ha mindaz ami történt vele napközben, nem történik meg, akkor talán képes lett volna rá, de így nem. Így hát fogta magát, felvette a kabátját, cipőt húzott és kiült a teraszon álldogáló hintaágyra. 

Elmerengett. Vajon Ron mikor fogja megunni őt, felállni s kisétálni az életéből? Mind ezt tették, fogták magukat és fel is út, le is út. Az első fiúra gondolt, aki tetszett neki. Blaise-szel egy évfolyamba jártak középiskolában. Draco titokzatos, távolságtartó, valamilyen szinten magának való, ugyanakkor éles eszű és magas igazságérzettel bíró fiú volt. Fehér bőre, izmos alakja, tökéletesen beállított haja s szürke szeme mindenkit megrészegített, minden lány róla pusmogott a szünetekben. Draco nem kifejezetten tartotta magát egy rejtelmes személynek, a misztikuma valójában abból állt, hogy próbált a lehető legkevesebb kontaktust kialakítani másokkal, nehogy furcsának tartsák mások. Blaise egy egzotikus, kreol bőrű, népszerű, jóképű fiú volt, aki minden ujjára talált magának legalább három partnert, viszont köztudottan imádta a kihívásokat. Persze, ha az alkalom úgy hozta elment ezzel-azzal szobára, aki éppen könnyen odaadta magát, de általában a nehezen megszerzett emberek éltették. A magának való és nem mellesleg hibátlan külsővel rendelkező Draco elcsábítása szinte megrögzött célként magasodott a fiú fölé. Meg akarta kapni azt, amit addig soha senki. ‘Mit ad isten pont egy angol fakultációra jártak és történetesen pont közös projekt feladatot kaptak. Egyik délután rávette Blaise Draco-t arra, hogy átmenjenek hozzá elkészíteni a feladatot. Teával kínálta őt, szívéjesen körbevezette, a szobályába az asztalhoz ültek. Blaise próbált minden percben egyre közelebb kerülni a fiúhoz, viszont a szőke undorodott attól, ha bárki is hozzáért a mocskos kezével. Persze, tetszett neki a fiú, imponált neki a közeledése, sőt kifejezetten megkedvelte azalatt az egy hónap alatt, amíg próbálta őt felszedni, de ugyanakkor nem tudta elviselni a baktérium dús érintést. Viaskodott önmagával. Azon a napon bevallotta a fiúnak, hogy nem szereti, ha valaki koszosan hozzáér, sőt az ápolatlanságot, se a rendetlenséget nem bírta. Blaise kiröhögte, felmutatta a kezét, hogy ezzel bizonyítsa, hogy mosott kezet. Soha nem viselkedett így vele a másik. Addig bókokkal látta el, ajándékokkal halmozta el, bizonygatta, hogy Draco teljesen más személy az életében és a szőke egy idő után hitt is neki, noha nem kellett volna. Egyszer még smároltak is, bár Draco utána titokba kétszer is fogat mosott. Blaise inkább az egészet úgy fogta fel, mint egy ócska kifogást, amiért nem akar vele lefeküdni a másik. Egyre jobban nyomulni kezdett, fogdosta, amikor Draco-nak elege lett és felpattant a székből, a másik erre a falhoz szorította, nyálasan csókolta. A szőke soha nem érezte ennyire megalázva magát, minden összeszedett erejével tökön rúgta a fiút, majd elrohant a házból egészen hazáig. Otthon órákig folyatta magára a vizet és véresre súrolta a bőrét. Másnapra elterjedt az egész iskolába az a pletyka, hogy Draco egy utolsó kis cafka, aki bárkinek szétteszi a lábát és Blaise-nek egy perc sem kellett, hogy ágyba vigye. Sokan kételkedtek a pletyka valódiságában, viszont így is úgy is róla beszéltek, ami még inkább feszélyeztette a fiút. Blaise barátai elkezdtek egyre többször odamenni hozzá, fogdosni, szándékosan megérinteni, ami olyannyira megviselte Draco-t, hogy többször is pánikrohamot kapott. Végül a szülei átiratták egy másik intézménybe

Később az egyetem környékén, amikor már elkezdte fejleszteni önmagát eljárt randevúkra. Az első benyomás mindig felemelő volt, viszont a sokadik inkább lehangoló. Draco nem tűrte a rendetlenséget, mások meg Draco-t nem tűrték el huzamosabb ideig. Volt, aki meg akarta javítani, buzdította a terápiára, valamilyen úton-módon kényszerítette, hogy ne mosogassa el az edényeket azonnal, míg más idegrohamot kapott a férfitól, kikelt magából, amiért inkább a takarítást választotta az együtt töltött idő helyett. Megint más érzelmileg manipulálni kezdte, sőt megvonta a férfitól az együttlétet, kvázi ezzel zsarolva. Ron annyival másabb volt. Őszinte és egyáltalán nem mutatta ki, hogy zavarná a helyzet. De vajon meddig képes őt így elviselni? Nagy a szerelem, a rózsaszín köd, de vajon meddig? Utána mi lesz? Ő tényleg szerelmes volt a férfiba és tudta, hogy ha el kell hagynia őt, akkor abba meg fog szakadni a szíve. 

— Draco, mit csinálsz itt kint? - kérdezte dideregve Ron, noha nyakig fel volt húzva téli kabátja. Draco összerezzent a mellette álló hangjától, egy pillanatra meg is lepődött. Ron mindig is jó alvó volt, egyszer sem kelt fel arra, hogy a szőke esténként sűrűbben kiszaladt a mosdóba, vagy a konyhába inni, így nem hitte, hogy fel fog ébredni arra, hogy nincs mellette. 

— Nem tudtam aludni és nem akartalak felkelteni. - füllentette. 

— Nem tudtál, vagy nem akartál fent aludni? - nézett rá mindenttudóan. A férfi megmerevedett, zárkozóan összehúzta magát és sajnálat ült szemébe. Ron sóhajtott egyet. — Csússz arrébb, hagy bújjak hozzád! - magaslott fölé. Draco kihúzódott az ágy szélére, Ron pedig szorosan mellé fészkelte magát. Felhúzta a lábát maga alá s ráhajtotta a fejét a férfi vállára. — Ismerlek, Draco. Tudom, hogy bánt valami, azt is sejtem, hogy mi, de nem vagyok gondolatolvasó. Nem tudok segíteni, ha nem beszélsz velem. Ha nem tudsz aludni abba az ágyneműbe, mert nem fertőtlenítővel mosott, akkor mond el, ne a verandán kuksolj teljesen egyedül egész éjszaka! Nem tudom, hogy hogy, de megoldottam volna, ennyire nem bízol bennem? - lehelte tenyerét, ezzel is védekezve a hideg ellen. Draco-nak fel sem tűnt, hogy hideg lenne, sőt olyannyira elmerült a kesergés mély tengerébe, hogy egyáltalán nem érezte hüvösnek a levegőt. 

— Szeretlek… - suttogta a szőke. — De el fogsz úgyis hagyni engem… - nem hitte volna, hogy őszintén el fogja tudni mondani a szíve legféltettebb érzelmét, de nem tudott pont most, ebbe az intim, érzelmes pillanatban hazudni. 

— Micsoda? - Ron hevesen felkapta fejét, kissé távolabb helyezkedett, oldalra fordult a teljes testével, amennyire engedte a hintaágy, hogy jobban lássa a másikat. — Miért mondod ezt? - értetlenül fürkészte. Soha nem látta még Draco-t ennyire kiszolgáltatottnak, elesettnek, kétségbeesettnek és a szeme mélyenszántó melankóliát tükrözött. Draco kiváló ügyvéd volt, olyan aki faarccal képes végighallgatni a legborzasztóbb történeteket is. Olyan aki érzelemmentesen képes az igazságért harcolni. Most mégis egy elveszett kisfiú ült mellette. 

— Mindenki elhagy, Ron. Mindig mindenki. Senki nem bírja elviselni ezt. - mutatott megvetéssel önmagára. — Szörnyű ember vagyok… - 

— Ez nem igaz, Draco! - tiltakozott azonnal vehemensen Ron. 

— Ron, az ‘istenért, láss végre annak, ami valóban vagyok! Nem vagyok jó ember! Egy mutáns vagyok, aki még a szerelme szüleinek a házára is csak undorral képes tekinteni! Nem tudod milyen mocskos dolgokat gondoltam a kanapétokról, az anyagba ivódott koszról, arról, hogy mennyire undorító és hogy legszívesebben felgyújtanám a ruhámat, miután ültem rajta. A másik meg a lábasos eset. Mindenki látta, hogy mennyire kiborultam tőle. Még mindig érzem azt a gusztustalan anyagot a bőrömön, pedig háromszor is nekiálltam lesikálni. Jól neveltek, ezért nem tettek megjegyzést, amikor meglátták a vérvörös kezem, de tudom mire gondoltak. “Ron egy idióta flúgossal jár!”. A szüleid gyűlölni fognak engem, neked pedig majd választanod kell a családod és a pasid között. Tudom, hogy mennyire oda vagy a családodért és én soha nem is kérnélek rá, hogy engem válassz. De el se fogunk odáig jutni, mert te miért választanál egy ilyen szörnyű embert?! - Ron keményen megragadta Draco vállát és erősen megrázta, mintha ezzel azt akarta volna elérni, hogy a párja végre észhez térjen.

— Draco Lucius Malfoy! Én annak látlak, ami vagy! Egy csodálatos… csodálatos, ember. Van egy kis bajod a baktériumokkal, a kosszal és a kiborulsz, ha valami olyan anyag éri a tested, ami undorít, és akkor mi van? Én nem a szaros, szánalmas exeid vagyok, Draco. Én az az ember vagyok, aki teljes szívéből szeret és ki tudja, talán egy napon el is vesz! Ismerlek, pontosan tudom miket gondoltál a hülye, ezeréves, borzalmas kanapéról. Minden gesztusodból, mimikádból látom, hogy mi az amitől elszörnyedsz. Érdekelnie kéne, bántania? Talán igen. Érdekel, meghat akárcsak egy kicsit is? Egyáltalán nem! Én úgy szeretlek, ahogy vagy! Igen lefekvés előtt egy órát képes vagy fürödni, többet látlak takarítani, mint dolgozni, de soha nem bántam, mert szeretlek. Melletted férfinak érzem magam. Nem egy olyan embernek, akit mindenki hangosnak, gyerekesnek és túl soknak gondol. Melletted valakinek érzem magam, nem egy senkinek. Nem egy olyan félnek, aki senkinek nem kell. Az, hogy elfogadod a néha kriminális viselkedésemet, az nekem a világot jelenti. Hát nem látod mennyit jelentesz nekem? Hogy mennyire értékes vagy? Talán nevettséges, talán túl meseszerű – ahogy te mondanád – de én tűzbe tenném ezért a kapcsolatért a kezem. Átgázolnék mindenkin. És ez nem a rózsaszín köd, ez az igazság. Ha kellene padlón aludnék veled, az autóban, vagy itt a hintaágyon, akár egy sátorban, ha ez megnyugtatna téged és kellemesen tudnál aludni. - Draco könnyei patakokban zúdultak keresztül porcelán fehér bőrén, Ron szíve hevesen lüktetett. A vörös képes volt ezért a szerelemért harcolni és jól tudta, hogy ezután a nap után a szöszi is. Draco zokogva omlott Ron karjai közé. Még soha senki, egyetlen egy személy sem fogadta el őt, úgy ahogy van. Nem harcolt érte, nem szerette ilyen heves, szívmelengető szeretettel. Nem csak Ron-nak volt Draco a mindene, hanem Draco-nak is Ron. El tudott képzelni egy életet, amelyben ő nincs, viszont nem akart! Őt akarta, szeplőstül, bohémul, mindenestül! 

— Soha nem aludnék sátorban! - motyogta a férfi vállába valamivel később, amikor végre valahára elapadtak könnyei. Ron jóízűen felnevetett és megcsókolta párját. A csók tele volt érzelemmel. A múlt bánatával, a jelen boldogságával, a jövő lehetőségeivel. Draco imádta ezt az ízt, ezt a megmagyarázhatatlan, leírhatatlan kellemes érzést, mely szétterült szívében. 

— Egyébként… - kezdte Ron negyed órával és milliónyi fullasztóan tömény csókkal később. — az egész család tudja, hogy tisztaságmániás vagy, körülbelül a kapcsolatunk második hete óta. - Draco álla a veranda lécein koppant a megdöbbenéstől. Nem hitte volna, hogy Ron beszélt nekik róla. — Amúgy körülbelül azóta szeretlek is. - tette hozzá mellékesen. Még mielőtt Draco újfent egy csók áradattal jutalmazta volna meg, folytatta — A szüleimet és a testvéreimet egyedül az érdekli, hogy boldog vagyok-e. Ha egy féllábú, félszemű kalózt hoztam volna haza, akit szeretek, azt is elfogadták volna. Tiszteletben tartják a választásom és én téged választottalak. És egyébként is kedvelnek, téged nem lehet nem szeretni! - Draco megforgatta szürke szemeit a sok ömlengés kezdte újra előhozni valódi énjét. Ron ezen jót mosolygott.  — Draco, tudod neked nem csak abból áll a személyiséged, hogy van ez a kényszerességed. Igen sok mindent befolyásol, sok mindent megmagyaráz, de ez egy szelete annak, amilyen vagy. Hatalmas szíved van, még ha ezt el is rejted a zord külsőd mögé. Nagy az igazságérzeted, szenvedélyesen kutatod ezt a munkádba. Önzetlenül segítesz másoknak. Potom összegért vállalod el az ügyeket, mert nem a pénz motivál, hanem hogy a végén a jó győzzön. Jótékonykodsz és még hajnalig sorolhatnám, hogy milyen jó vagy. - ölelte, szenvedéllyel csókolta, finoman simogatta. Felmelegítették egymást a hidegben, ha nem túlságosan is. — Egyébként meg a szerelmem vagy, ez csak azt jelentheti, hogy jó ember vagy. 

Az éjszaka folyamán Mrs.Weasley a konyhába menet figyelmes lett arra, hogy a verandán ég a villany. Kinézve megpillantotta fiát, ahogy a párjával szeretettel összebújva bóbiskolnak a hintaágyban. Nem volt szíve felébreszteni őket, így hát fogott egy vastag plédet, óvatosan bebugyolálta őket, majd egy pohár víz elfogyasztása után boldogan visszafeküdt férje mellé az ágyba. Boldogan, mert tudta, hogy legkisebb fia végre szíve minden szeretetével szeret valakit, aki tagadhatatlanul viszonozza is ezt.