Karácsonyi csoda

Páros: Harry/Draco  

Korhatár: 14 

Tartalom: Draco reménytelenül bele van zúgva Harry-be, meggyőződése, hogy soha nem lesz lehetősége összejönni a fiúval. Viszont egy karácsonyi csoda, egy rejtélyes gyűrű és egy hóbortos boszorkány megváltoztatja életüket. 

Megjegyzés: A történet nem csak a szerelemről, hanem az önzetlen barátságról, az anyai szeretetről, a vágyódásról szól. Mindenkinek jó olvasást! 

___ 

 

Vágyódás és egyéb mindennapi problémák 

 

Persze ismertem őt és mindig is úgy gondoltam rá, mint egy szédületes fiúra. Egy szédületes, ám elérhetetlen személy. Tudtam, hogy fényévnyi távolság ékelődött be közénk az évek során és hogy hatalmas ostobaság a remény azon vékony fonalába kapaszkodni, mely azt súgja: Van esély! 
Mégis képtelen voltam nem őt fürkészni a perc minden azon pillanatában, amikor egy légtérben tartózkodtunk. Oly áhítattal figyeltem enyhén rózsaszín, húsos ajka rezdülését beszéde közben, ahogy formálja a szavakat, betéve ismerem arca minden szegletét, a két felső metszőfoga közötti apró rést, kecses orrán ülő vékony keretes, kerek, fekete szemüvegét, amely heves gesztikuláció közben sűrűn lecsúszott s amelyet vékony, zongorista mutatóujjával szorgosan feltolt. Edzéseken látva szálkás teste határozott mozzanatait, ahogy elszántsággal fűtve suhan a levegőbe. 

Minden mozdulata oly heves reakcióba lökte testem s lelkem, hogy az együtt töltött idő kínzóan fájdalmassá vált és noha erről fogalma sem volt őt hibáztattam. Utáltam. Utáltam, hogy amikor belepillantottam smaragdzöld szemébe lehetetlenné vált teljes szívemből gyűlölnem. 

És a róla szőtt gondolataim nem csak azokban a pillanatokban éleződtek ki, amikor egyazon helyen tartózkodtunk, hanem a nap minden percében. Őrjítő. Csak egyetlen olyan mozzanatra volt szükség, amely rá emlékeztetett és máris búcsút inthettem a józan eszemnek a rá következő órákban. Ez a tény igencsak nagy bosszúságot okozott nekem, főleg akkor, amikor vizsgafeladatokra vagy éppen a barátaim heves magyarázására kellett volna minden figyelmemet szentelnem. 

És akkor ott volt még a kviddics. Számtalanszor mérkőztünk már meg, megannyiszor voltunk egymás ellenfelei a pályán – már ha ellenfelekként lehet definiálni minket, mikor még tudat alatt én is neki szurkoltam. Oly harciassággal, elszántsággal siklott a levegőbe, hogy abba még az én lelkem is beleremegett – na meg teste oly kecsesen nyújtózott azért az aranyba burkolt, repülő ördögfajzatért, hogy ruhája alja rendre mindig felcsúszott, ezzel láttatni engedve szálkás, izmos hasizmát. Képtelenség volt, nem leblokkolni azon nyomban. 

Túl tökéletes volt és túl elérhetetlen. 

Nem is tudom pontosan annak idejét, hogy mikor ékelődött egy ilyen hatalmas és áttörhetetlennek tűnő kőfal kettőnk közé. Persze mindig is undok, kiállhatatlan kissrác voltam – nincs mit szépíteni egy világi szemétláda, viszont ő volt mindig mindenki szemében a megtestesült tökéletesség; a Kis Túlélő. Rendre kivételeztek vele, míg mást egy-két tettért megbüntettek, engem akár ki is csaptak volna, addig őt többnyire vagy eleresztették egy "enye-benyével" vagy akár valamiféle jutalomba részesítették. Példának okáért elsőévesként bekerült a kviddics csapatba, noha előtte száz éve nem volt erre példa. Én rendszeresen letolást kaptam, ahányszor tettem valamit, apa pedig szeretett folyamatosan hozzá hasonlítani és megverni, ha valamiben jobban teljesített nálam – és erre számtalan alkalmat adott kivételezésének hála. Természetes, hogy egy idő után elvállaltam minden olyan feladatot, ami által keresztbe tudtam neki és barátainak tenni. Végül pedig már nem is igazán az iránta érzett harag táplált, hanem az iránta érzett vonzalom miatti önmarcangolás. 

— Draco, jössz? Beülünk pár háztárssal vajsört inni. - bökte meg hosszú, térdig érő, szénfekete szövetkabátba bújtatott karomat könyökével Blaise, aki egy egyszerű sötétkék dzsekit viselt – ő nem volt, olyan fázós, mint én, mellette Monstro cövekelt le egy csokoládés muffinnal a kezében, míg a háttérben több Mardekáros tobzódott. 

— Most nem. - egyedül akartam lenni. A fiú bólintott egyet és mire kettőt pislogtam, már rég az egyik kocsma négy fala közt melegedtek. Kifejezetten szerettem Blaise-ben, hogy fél szavakból is képesek voltunk megérteni egymást, nem kellett kifejtenem, hogy mit miért teszek, vagy éppen nem teszek meg, ő nem erőltette rám, hogy mindenről beszámoljak neki, annyit beszéltünk egy adott témáról, amennyit az adott helyzetben jónak véltünk. Persze voltak titkaink egymás előtt – melyek inkább neveznék nyílt titoknak, mint például, hogy egy Griffendéles fiúval randizik. Tudtam róla, egyszer láttam őket csókot lopni az egyik kis zugban a folyosón az éjszaka közepén, amikor képtelen voltam aludni, noha meglepődtem, hisz soha nem számolt be róla, hogy ő is a saját neméhez vonzódik, nem foglalkoztam különösképp a ténnyel. Ahogy ő tudja rólam, hogy meleg vagyok – egyik kissé ittas állapotban lévő éjszakán vallottam színt neki, amikor kidőltünk a szobánkba. 

Az egyik karácsonyi árus standja mellett fagyoskodtam, a fekete-zöld csíkos sálból épphogy kilógott az orrom hegye, reszkető ujjaimat a kabát zsebébe melengettem. Roxmorts utcáit átjárta a fahéj és a mézeskalács illata, amerre jártam mindenütt kórusban éneklő varázslók, boszorkányok és manók csoportja dúdolta egymás után a dalokat. A faluban bóklászva egy hangyányit átjárt a karácsony szelleme, de amint arra gondoltam, hogy nem is olyan sokára haza kell látogatnom a rezidenciára és nyájas, mézes-mázas arcot kell vágnom a hozzánk érkező, utálatosabbnál-utálatosabb rokonoknak és hallgatnom kell, ahogy ontják magukból a gyűlöletet, teljesen kiábrándultam. Utáltam, mert már nem az a naiv kisfiú voltam, mint régen. Felnőttem és a Roxforti évek formáltak olyanná, amilyen most vagyok. Már nem undorodom a sárvérüektől és egyéb varázsló családoktól. Már csak a saját családomtól undorodom. Anyu kedvéért tartom magam. Úgy, ahogy én, ő sem választhatta meg, hogy milyen családba kerül – kényszerítették, hogy menjen hozzá apához. 

El akartam hessegetni magam körül ezeket a gondolatokat, így inkább minden figyelmem az előttem lévő árus portékájára szenteltem. Egy nagydarab, ősz hajú, érdekes mintájú ruházatot viselő boszorkány hölgy ült az asztal túlfelén, ujjaival egy bögre gőzölgő italt szorongatott. Medálokat árusított. Ahogy végigvezettem tekintetemet az előttem sorakozó nyakékek és gyűrűk sokaságán megakadt a szemem egy ezüst gyűrűn, amin három apró smaragdzöld kő díszelgett. 

— Látom felkeltette a figyelmedet az a gyűrű! - szólalt meg néhány pillanat múlva. Kissé elpirultam, tudva, hogy lebuktam. Aprót bólintottam. 

— Gyönyörű. - 

A hölgy, még mielőtt kimondhattam, hogy szeretném megvenni, már felkapta és gondosan egy gyufásskatulya méretű méregzöld, selyem zsákba helyezte. Előbányásztam farzsebemből a bőr pénztárcámat, de azonnal felemelte tenyerét megállásra késztetve. Értetlenül fürkésztem. 

— Ezért az egy ékszerért nem fogadok el egy fityinget sem! - már nyitottam volna a szám, megkérdezve az okát, de azonnal folytatta — Azon növény, melynek gyémántja ebbe a gyűrűbe is megtalálható, csakis kizárólag két követ volt hajlandó termelni, ami ebben is van és aminek testvére egy másik gyűrűben található meg. Úgy tartják, hogy azon két személy tudja szépnek találni ezt a két ékszert, akik teljes szívükből, tiszta szerelemből képesek szeretni egymást. - 

— De nekem nincs senkim... - ha képes lett volna annyi vért termelni a szervezetem, még inkább elvörösödtem volna. A hölgy így szólt: 

— Évtizedek óta, vásárról-vásárra hordom magammal ezt a két különlegességet, ma mégis valami csoda folytán két fiatal szerelmes egyazon helyen állva vitték el a számukra leggyönyörűbb ékkövet, amely szerelmük szeme színére emlékeztette őket. - kacsintott. 'Majd elolvadtam zavaromba. 

— Megvette valaki a párját? - 

— Igen. - már kérdeztem volna, hogy ki, ám ismét félbeszakított, mintha minden gondolatomat olvasná — Többet nem áll módomban elmondani. Gondolkozz el, azon, ami ma itt történt és ami a legfontosabb; higgy! - 

Zavarodottsággal telve, már majdhogynem bódult állapotban cammogtam vissza a Roxfortba. Sosem hittem a karácsonyi csodákban és egyéb mugli mende-mondákba, mégis valami elemi erővel hatott rám, ahogy kezembe tartottam a gyűrűt. Nyilván bizonyított tény volt, hogy léteznek varázstárgyak, de képtelenségnek hangzott az, hogy ez a tárgy képes egyazon útra terelni két szerelmest. Nem, nem tudtam elhinni. Valószínűleg a boszorkány túl hóbortos volt és talán sok bögrével fogyasztott el abból a különös italból. Noha igaz, ami igaz, hogy hitt annyira ebben a történetben, hogy pénz elfogadása nélkül megajándékozott ezzel az ékszerrel. Hihetetlen. Nem akartam tovább rágódni mindezen, az agytekervényeimnek ez az egész túlontúl sok volt, egy megfejthetetlen fejtörő. Egyébként is, ki nem állhattam a fejtörőket. Megráztam magam – jelenleg nem vágyok másra, mint egy forró fürdőre és az ágyamra és egy olyan percre, amikor nem kellett semmin gondolkodnom. Sok volt mára ez nap. 

Magamhoz képest gyorsan felmelegítettem magam, a már szinte lángoló víz alatt a közös zuhanyzó helyiségben, takargatva intim tájékom – néhány szellem igencsak pimasz megjegyzésekkel tudta a fiatalokat illetni, melyre jelenleg a legkevésbé vágytam. Végeztemmel magamra kaptam egy alsónadrágot és egy nagyobb méretű pólót – talán némely mitugrász Roxfortos pizsamába aludt, én képtelen voltam azt az anyagot magamra ölteni, jobban preferáltam ezeket a bőbb fazonú dolgokat. A folyosókat zömében kihaltság jellemezte, késő volt, a többség már a klubhelyiségben foglalta le magát, vagy éppen alváshoz készülődött. A Mardekárosok közül jó néhányan takarodó utánra értek csak vissza, vagy ha korábban akkor is órák hosszat beszélgettek többnyire kviddicsről, csínyekről, néhányszor pedig különbféle pletykákról. Nem volt kedvem egyik témában sem csevejt folytatni, pedig egyik csapattársam invitált, hogy beszéljük meg a szünet utáni mérkőzés menetét. Egyébként is nyilvánvaló volt a terv, amit már évek óta folytatunk; durva és kíméletlen játékmenet. 

A hálóhelyiségben sötét és csend honolt, nem tudtam, hogy ki érkezett már meg és ki nem a velem egy szobában alvók közül, mind más időben hajtottuk álomra a fejünket, ezáltal jobbnak láttam, ha nem világítok – melynek köszönhetően természetesen belerúgtam Crak utazóládájába. 

— Draco te vagy az? - a szoba túlvégéből jött egy álmos hang, majd felkapcsolva az ágya mellett lévő éjjeli lámpát Blaise körvonala rajzolódott ki. 

— Ja. - a fénynek hála további sérülés nélkül sikerült megtennem a vele szembe lévő ágyhoz vezető utat. — Véget is ért a buli? - utaltam a kocsmába igyekvő társaságra. Megrántotta a vállát. 

— Ott voltak a Griffendélesek is, kitört a szájkarate, így hamar leléptem. - fintorgott. 

— Régen mindig vevő voltál egy kis szemétkedésre. - húztam az agyát. Tudom, hogy az évek során ő is formálódott, már nem ugyanaz a személy, aki az első sorból utálkozik, bármikor kitör a balhé, ő háttérbe húzódik. 

— Az régen volt. Bármennyire is meglepőnek hangzik, de már nem vágyok arra, hogy ócsároljak más házakat, csak mert a Mardekárosok felsőbbrendűek. - forgatta meg sötét szemét. Igazat tudtam adni neki – és talán az én múltammal ez volt a legmeglepőbb. 

— Tudom. Felnőttünk. - Blaise egy hálás mosollyal díjazott, talán értékelte, hogy mellette állok és más Mardekárossal ellentétben én megértem őt. 

— Figyi - fészkelődve ült fel törökülésbe. Hümmögtem egyet jelezvén, hogy csupa fül vagyok bármit is akar mondani. — Tudod egy ideje járok valakivel és izé... - vakargatta tarkóját és még sötét bőrén is látni lehetett mennyire elpirult — Karácsonyi szünetbe nálunk lesz pár napot és bemutatom őt úgy, mint a párom és én is átmegyek majd hozzájuk meg minden... - makogta össze-vissza és noha utáltam, amikor valaki teketóriázott, figyelmesen hallgattam — Szeretném még szünet előtt bemutatni neked is... - nyögte ki. 

— Ennyire komoly a Griffendélessel? - komolyan meglepődtem. Nem, nem azért, mert elítélném, hogy egy másik ház tagjával jár – elég ironikus is volna azok után, hogy egy ízig-vérig bátor kis Griffendéles fiú iránt táplálok vonzalmat, az lepett meg inkább, hogy nem lehet több, mint három hónapja annak, hogy járnak és máris egymás szüleivel készülnek ismeretséget kötni. Blaise megkukulva, teljesen megkövülve vizslatott. A klubhelyiség egyre hangosabb ricsaja már felszűrődött a szobába is, ezzel megszakítva a meghitt csendességet – valószínűleg a kocsmából érkezők érezhették túlontúl jól magukat. Felálltam és odasétálva az ágya mellé, leültem szembe vele, magam alá húzva a lábaimat. 

— Honnan..? - hüledezve remegett a keze, talán annak a tényétől tartott, hogy kitudódott, nem csak nekem, de mások számára is a titkuk idő előtt, vagy attól, hogy el fogom ítélni őket. 

— Körülbelül pár hete volt az az időszakom, amikor nehezen aludtam. Rendszeresen jártam pár kört az iskolában titokban, attól mindig el tudtam aludni. Az egyik ilyen este láttalak téged és egy srácot csókolózni, nem láttam az arcát, annyit tudok róla, hogy Griffendéles, mert vörös-arany csíkos felsőt viselt. Nem mondtam senkinek, ha ettől tartasz. - megkönnyebbülten, mégis fülig elvörösödve vakargatta magát, sosem láttam még ilyen zavarban. Az a vicces gondolat szökött az agyamba, hogy milyen mulatságos látványt fog nyújtani a srác szülei előtt, ha sokáig fog vakarózni, még a végén azt hiszik, hogy leprás. — De miért nem mondtad el, miután bevallottam, hogy meleg vagyok? Tudtad, hogy nem ítélnélek el. - kérdeztem őszinte kíváncsisággal, pedig nem sok alkalommal nyíltunk meg egymásnak. Talán végre azt érzem, hogy nem én vagyok egyedül az a komplett idióta, aki képes volt a háza ellenére egy Griffendélesbe beleszeretni. Már ketten ülünk ugyanabban a hajóban. Blaise pillanatra elmerengett. 

— Fogalmam sem volt, hogy mire emlékszel arról az estéről. Mindketten eléggé leittuk magunkat és utána soha nem hoztad fel a témát, én pedig nem mertem. Ráadásul nem jellemző, hogy egy Mardekáros összejön egy Griffendélessel, nem tudtam, hogy hogy fogsz rá reagálni. Én féltem. Tudom nem sok mindent osztunk meg egymással, de úgy érzem te vagy az egyetlen ember, akiben megbízhatok és akire legjobb barátként tekinthetek. Nem akartam minden elrontani. - együtt tudtam érezni félelmeivel, mert bennem is hasonló érzelmek keringtek. — Most sem igazán mertem volna elmondani, de Seamus-nek fontos, hogy tudjanak rólunk a barátaink. Ő is ma vallja be az övéinek. Tudod részben ezért is léptem le olyan hamar a kocsmából, hogy a nagy bejelentés előtt találkozzak vele. - mosolyodott el halványan a fiúra gondolva. Talán meghökkentő, de nagyon örülök a boldogságának. 

— Sajnálom, hogy féltél a reakciómtól. Noha lehet nem hiszed, de számomra te vagy az egyetlen barát, ebben az elcseszett házban. És tényleg örülök a boldogságodnak. Felnőttünk és már nem érdekel, hogy kivel vagy együtt. Talán régen megbotránkoztam volna, de már nem. Szeretném őt megismerni mielőbb. - egy bátorító mosolyt küldtem felé, láttam rajta, hogy végleg felengedett és hogy örömtől csillognak sötét szemei. — Tehát Seamus. Nem ő volt az a srác, aki elsőbe rumot, akart varázsolni a vízből és felrobbant a pohár? - jobbnak láttam terelni a témát, egy napra ennyi érzelgősség elég volt. Arról meg végképp nem mertem színt vallani, hogy én kihez is vonzódom a szívem legmélyén. 

— De ő az, a mai napig azt hiszi, hogy ez egy működő varázslat, de mindig az arcába robban minden. Kicsit fura szerzet. - erre már mindketten felnevettünk. 

— Mi ez a jó hangulat? - az ajtó majdnem kiszakadt a helyéről, úgy tört be a szobába Monstro. A helyiség túlvégébe is érezni lehetett, hogy dől belőle a vajsör orrfacsaró szaga – nem volt meglepő, hogy túlzásba vitte az ivást. Mögötte még két szobatársunk dülöngélt, majd próbált épségbe az ágyába zuhanni. Blaise-el fintorogva összenéztünk, majd sokat mondó tekintettel inkább visszavonulót fújtunk, ha már ilyen barbár módon félbeszakítottak minket. 

Sokáig forgolódtam, képtelen voltam kikapcsolni az agyam. Sok mérföldkövet átlépett ma a barátságunk és titkon mertem reménykedni benne, hogy Blaise maradandó személy lesz az életembe. 

 

^ 

 

Két napra rá, reggeli után Blaise megkért, hogy délután menjek le Roxmortsba, hogy akkor hivatalosan is megejtsük azt a bizonyos első találkozást a partnerével, az egyik csendesebb fogadóba. 

Így is tettem, ám mikor fagyoskodva betettem a lábam a helyiségbe, egy sarokban lévő asztalnál nem csak Seamus és Blaise alakját véltem felfedezni, hanem még másik négy Griffendélesét is. A rajtam kívül egyedüli Mardekáros hamar felpattant és amíg én a sálam és a kabátom levételével bíbelődtem, az ajtó melletti fogasnál, ő heves magyarázatba kezdett: 

— Figyi sajnálom, nem tudtam, hogy Seamus mindenkit ide akar csődíteni. Lemondtam volna, de ez az utolsó nap a szünet előtt és fontos neki és nekem is ez az egész. Kell egy kis erő, hogy otthon is előbújjunk. - felemeltem a tenyerem ezzel jelezve, hogy békés szándékkal jöttem. 

— Esküszöm, hogy jó kisfiú leszek és nem fogok összeugrani senkivel, tudom mennyit jelent ez neked! - a lehető legbíztatóbb mosolyomat küldtem felé. 

— Köszönöm! - nyögte ki végül hálásan. 

Az asztal szembe lévő oldalán belülről kifelé: Ron, Hermione, Harry és a legszélén, egy számomra kevésbé ismert, bár Seamus-sel sokat lógó srác, azt hiszem Dean, míg velük szembe Seamus ült, mellette pedig Blaise huppant le. Az asztalnál meghűlt a levegő, mintha egy dementor közeledtét érzékelték volna. Persze én voltam a hangulatromboló tényező – ebben a pillanatban meg is bántam, hogy volt hajlandóságom eljönni és hogy nem a kandalló melegébe olvasom éppen valamelyik verseskötetem, amit úgy imádtam. Az összes eddig, ugyan fogalmam sincs, hogy honnan merített bátorságom hátat fordított és úgy tűnt kámforrá, mintha ott sem lett volna. Utáltam, hogy mindig én vagyok a rossz arc. 

— Nyilván ismeri mindenki, de ő itt Draco. - törte meg a kínos csendet barátom, mentve a helyzetet, amint én is helyet foglaltam. — Draco ő itt Ron, Hermione, Harry, Dean és ő pedig Seamus. - párja derekát átkarolva húzta ki magát az utoljára említett. Nem igazán mertem nagyon szemügyre venni a társaságot, pontosan tudtam mit gondolnak rólam és túl szívfacsaró lett volna, ha ezt még ilyenkor is az orrom alá dörgölnék, Dean-t figyeltem meg kicsit jobban, őt még nem ismertem, Harry tekintetét egyenesen mérföldekre kerültem – nem akartam olyat látni gyönyörű smaragdzöld szemeibe, amitől beleremegne a lelkem; az undort. 

— Nyilván tudjuk ki ez... - dünnyögte mélységesen megvetően az orra alá Ron. Blaise, ugyan próbálta leplezni, de egy kétségbeesett pillantást vetett felém félve a reakciómtól. Kifejezetten utáltam, amikor valaki "ez-nek" nevezett. Lenyeltem egy jókora epés megjegyzést és noha szívem szerint behúztam volna a fiúnak, inkább azoknak szenteltem minden figyelmem, akik miatt itt voltam. 

— Tehát te lennél Seamus, Blaise sokat mesélt rólad a napokban! - nyújtottam felé, baráti gesztus gyanánt kezet. Meglepődött, ahogy mindenki más is, de hatalmas mosollyal az arcán elfogadta üdvözlésem. Blaise valóban sokat mesélt a fiúról, amint leszakadt a válláról a titok terhe, sokkal közvetlenebb és beszédesebb sráccá változott – és akkor jöttem rá hogy igazán sosem ismertem őt. Seamus-ről hallott beszámolókból sejteni lehetett, hogy a fiú igencsak bohókás, szórakozott jellem, ami a valóságban is érzékelhető volt. 

Néhány óra elteltével mondhatom, hogy kifejezetten elszórakoztattuk magunkat négyen. Granger-t egészen megkedveltem a nap végére – jó párszor, amikor Ron valami sértő megjegyzéssel reagált a mondataimra hatalmas nyaklevessel jutalmazta, mondanom se kell, hogy három után inkább minden ócsárlását jobbnak látta, ha megtartja magának és inkább néma sztrájkot fújt. Seamus mellett mindenki eltörpült, hangos volt, de felettébb szórakoztató történeteket mesélt elég felszabadultan, melybe olykor-olykor becsatlakozott Hermione és Dean is. Dean elég csendesen követte a beszélgetést, talán még szoknia kellett azt a furcsa helyzetet, amibe belekerült. Blaise boldog volt, csak úgy csillogtak a szemei párja minden mondatánál, mely engem is boldoggá tett. Harry pedig, mintha egy teljesen másik univerzumba járt volna. Meg mertem volna esküdni rá, hogy csak és kizárólag fizikálisan volt jelen, lélekbe valahol nagyon messze járt. Attól tartottam, ha túl sokáig nem pislogott volna, hogy el kell vinnünk a gyengélkedőre. De aztán az ismerkedés vége felé újra szín került az arcára és élet szemeibe – nem mintha titkon minden második percben félszemmel rá néztem volna. Rá következő fél órában, pedig le sem vette rólam a szemét, amely igazából azért töltött el frusztrációval, mert bár hányszor őt akartam fürkészni, hacsak egyetlen percre is, valahogy minden alkalommal szembe találtam magam smaragdzöld tekintetével – egy idő után inkább jobbnak véltem, ha észre sem veszem, hogy ott ül alig egy méterre tőlem, mert máskülönben a föld alá süllyedtem volna zavaromban. 

Nem bírtam tovább ott ülni, így megköszörülve torkomat elnézést kérve csoszogtam el a mosdóba. 

A gyűrűmet, amit meggondolatlanul felkaptam a reggel folyamán, szorosan a zsebembe nyomtam, nehogy valami kár érje, miközben hideg vízzel hűsítem vérvörös arcomat. Pontosan ezért utáltam ennyire a hófehér bőrömet, mert minden meglátszott rajta. Már éppen kezemet törölgettem egy papírtörlőbe, amikor Seamus toppant be az ajtón. Pár másodpercre észrevehetetlenül megmerevedett, majd megrázva fejét mellém sétált. Némán figyeltem mozdulatait. 

— Figyelj! - kezdte oly határozottsággal, hogy attól tartottam egy hosszú litánia fog következni, arról, hogy mennyire utál engem — Tudom, hogy sose voltunk puszipajtások, ott tettünk keresztbe egymásnak, ahol csak tudtunk. Tudom-tudom, én Griffendéles, te Mardekáros, ami egyenlő azzal, hogy örök ellenségek ‐ fintorogta — De nem lehetne, hogy elássuk a csatabárdot? - meglepetten pislogtam korrekt, egyáltalán nem lekicsinylő beszédén. 

— Reméltem, hogy igaz Blaise minden szava, arról, hogy tisztességes, emberséges és őszinte vagy és nem fogod megjátszani magad előttem. - láthatóan zavarba hoztam dicséretemmel — Már nem az a kölyök vagyok, akinek megismertetek. Nem utálom a "sárvérüeket", más varázsló családokat és más házakban lévő személyeket, csak azért, mert nem Mardekárosok. És annyira nagy nárcisztikus pöcs se vagyok. - nevettem fel visszaemlékezve a sok jellemzőre, amivel illettek. — Persze szeretek élcelődni, megjegyzéseket tenni, visszavágni, de már nem feltétlen utálatból teszem ezeket. - vallottam be — Blaise az egyetlen személy, akit nem havernak, hanem barátomnak nevezhetek, ezért fontos a boldogsága és veled nagyon boldog. Elég sokszor fogjuk egymás útját keresztezni, szóval igen, szeretném elásni a csatabárdot! - nyújtottam felé békejobb gyanánt tenyerem. 

— Nem is vagy te olyan rossz arc, Malfoy! - 

— Te se, Finnigan! - 

Talán azon a fagyos délután egy új barátság köttetett. 

 

♡♡♡ 

 

A karácsonyi szünet maga volt a megtestesült pokol – nem, nem csak azért, mert több, mint egy hétig nem láttam azt a személy, ki a nap minden második percében a gondolataim fő megtestesítője, hanem mert olyan ismerősökkel, rokonokkal kellett hízelgő bájcsevejt folytatnom, akik kilétéről halvány fogalmam sem volt. És akkor még ott voltak azon nénikék és bácsikák tömkelege, akik átmosott aggyal, meglehetősen nárcisztikusan, ódákat zengtek, arról, hogy mennyire undorító faj a sárvérű családok, bezzeg mi aranyvérűek maga vagyunk a megtestesült tökéletesség. Szánni való ostobaság azt gondolni, hogy tökéletesek vagyunk. Ebbe a házba nincs semmi olyan eszme és érzelem, ami azzá tenne minket. Itt nincs se szeretet, se gondoskodás, se empátia, de még a kedvesség minimumára se képesek. Ezek az emberek gyűlöletből merítenek erőt és bármennyire is szép külsővel rendelkeznek, belülről fokozatosan, percről-percre rohadnak. Ilyen személyek mellett alig bírtam megőrizni a józan ítélőképességemet. 

Anyu tartotta valamicskét bennem a lelket az otthon töltött idő alatt. Noha voltak házimanóink, akik mind el tudták látni a házimunka feladatait, ő mégis nap hosszát sertepertélt a konyhában – egy idő elteltével én is szívesebben nyújtottam segítő kezet neki, mint hogy egy percnél is több időt töltsek a rokonaimmal. Anyu általában mindig tele van feszültséggel ebben az időszakban, ennek ellenére most rengeteget beszélgettünk, jól elszórakoztattuk egymást és éreztem, hogy boldog, attól, hogy nem apa és a rokonai után loholok, hanem kezdek egyre jobban eltávolodni tőlük. 

Egyik este bekopogott hozzám, készülődtem a lefekvéshez, de még nem aludtam, éppen olvastam az egyik kedvenc mugli íróm könyvét. Szemei sós könnyektől csillogtak és most először láttam ennyire megtörtnek. Azonnal felpattantam és leültettem az ágyra. Kérdeznem se kellett, magától kezdett el mesélni: 

— Tudod, Draco, hogy szeretlek, ugye? - akadozott volt hangja, de erősen mély levegőt vett, megrázta magát és felegyenesedett. Kérdésére határozottan bólintottam. Ő volt az egyetlen olyan személy a családból, akinek el tudtam hinni, hogy valóban szeret. — És apádat is a magam módján... - hát igen, apát nem volt könnyű szeretni, de tudtam, hogy ő komolyan gondolja szavait; tudott érzelmeket táplálni felé a maga módján. — De megismerkedtem valakivel... - levegő a tüdőmbe ragadt, úgy meghökkentem. — E-El szeretnék válni... - elcsukló hangon suttogta maga elé, félt a reakciómtól. Néhány percig szóhoz sem jutottam, ugyan ismertem pár fiatal Mardekárost, akinek a szülei külön utakon folytatták, de nem volt ez annyira jellemző, mint a mugli családoknál. Aztán eszembe jutott, hogy anya miért is szeretné ezt – apa sose szerette őt, kényszerből házasodtak össze, ami többnyire az egymással való viszonyukon is meglátszott. Anya sose értett egyet azzal a nevelési módszerrel, amit apu folytatott, megannyiszor lopakodott be a szobámba egy-egy pofon vagy veszekedés után és mesét olvasott nekem, olykor énekelt, megnyugtatott vagy éppen a barátaimról, iskolai élményekről kérdezett. Jobban belegondolva fogalmam sincs, hogy miért húzta-halasztotta eddig ezt a dolgot. 

— És hogy hívják azt, akit megismertél? - 

— Draco... - zokogott fel a megkönnyebbüléstől. Kinyújtottam a karomat, megfogtam karját és ölelésbe vontam. Rázkódott a teste, most először éreztem, hogy elgyengül előttem – tudtam, hogy borzasztóan fontos lehetett neki a véleményem. 

— Kérlek nyugodj meg, nem ítéllek el. - simogattam hátát — Megértem, hogy mennyire nehéz lehetett apával és hogy egy idő után besokaltál. És valószínűleg nagyon féltél lépni. Én támogatlak minden döntésedben. - nem azokat a gondolatokat mondtam, amiket hallani akart, hanem amik valóban átjártak, tényleg úgy éreztem, hogy a sok szenvedés után kijár neki egy új élet. 

— Mikor lett egy ilyen nagy, felnőtt, érett fiam? - nevetett. Gondosan letörölte a sápadt arcán legördülő könnyeit, majd hálával telve ölelt újfent magához. — Nagyon büszke vagyok rád, amiért képes voltál megváltozni és nem az apád útját járni. - igen sokáig fújtam én is ugyan azt a nótát, amit apa és egy idő után azt kezdtem el érezni, hogy mélyen legbelül teljesen másképp érzek, mint amit kifelé mutatok – mintha két különálló személyiségem született volna. Utána számtalan alkalommal próbáltam olyan emberré válni, akire büszke lehet, de az idő múlásával rá kellett jönnöm, hogy csak úgy válhatok tökéletessé a szemébe, ha pontosan úgy teszek, ahogy azt ő parancsolja, ezzel teljesen kiirtva személyiségem minden mozzanatát. 

Utána anyu még egy órát töltött a szobámba, beszélgettünk és most először éreztem azt, hogy a kapcsolatunk őszinteségen alapszik és erősebb, mint valaha. Mesélt Sam-ről, a szintén elvált mugli férfiról, arról, hogy a hivatalban találkoztak, amikor teljesen elveszve, próbált intézni iskolás papírokat a boszorkány lányának és arról, hogy még ugyan semmi nem történt köztük, de a férfinak köszönheti, hogy elég erőt merített ahhoz, hogy elém álljon és hogy meglépje ezt a lépést. Büszke voltam rá és az eddigieknél is jobban tiszteltem. 

Később órákig forgolódtam, mire le tudtam hunyni a szemem. 
A másik ok, ami miatt képes voltam átvészelni a karácsony utáni néhány napot, az az, hogy Szenteste érkezett egy levelem. Különös volt és mégis valami megmagyarázhatatlan izgatottság áradt szét testemben. 
Tartalma rövid, lényegre törő volt: 

 

"Ha van akár egy csöpp esély is egy karácsonyi csodára, miért ne hinnénk benne? 
Aznap éjjel, amikor újra Roxfortban leszünk, találkozzunk a télikertben!" 

 

Se cím, se feladó, se aláírás, se bármi jel az illető kilétére, csak az a hívogató, kecses, dőlt kézírás jellemezte – gyönyörűen formált betűk és megfontolt fogalmazás. Természetes, hogy felcsigázott és túlontúl kíváncsivá tett, olyannyira, hogy alig bírtam egyhelyben megülni még napokkal később a vonatút során se. 

Szerencsére Crak és Monstro, most jobban kereste más Mardekáros társaságát, mint a mienkét, így nyugalomban tudtunk Blaise-el kettesben beszélgetni, melyet olykor Seamus ki is használt és egy-két csókot lopva párjától suhant át a kabinon – én persze ilyenkor szorosan az ablakhoz húzódtam és úgy szuggeráltam az elsuhanó tájat, hogy az már fájdalmassá vált. Az igazsághoz hozzátartozott az is, hogy ha rájuk terelődött volna a figyelmem valószínűleg szikrákat hányt volna a szemem az irigységtől. De aztán amikor újfent magunkra maradtunk, Blaise elmesélte a szünet alatt történt eseményeket és azt, hogy egészen a mai napig Seamus családjánál húzta meg magát. Fogalmam sem volt, hogy hogy tudnék vigaszt nyújtani számára. 

Később Seamus tovább kívánt maradni, mint pár perc, lehuppant a bánatos, megrogyva gubbasztó párja mellé, összekulcsolta ujjaikat, édes szavakat suttogott neki, majd mókás történetekkel traktálta, hogy jobb kedvre derítse. Egy idő után jobbnak láttam, ha kettesbe hagyom őket, kioldalogtam az étkezőkocsiba. Sosem gondoltam bele igazán, hogy az én szüleim hogyan reagálnának arra, ha hazaállítanék egy fiúval – tekintve, hogy soha nem volt, egy teljességgel elérhetetlen személyen kívül más jelölt a képben, így oka vesztetté vált ezen morfondírozni. Most mégis beszőtte magát ez a gondolat a fejembe. Sejthető, hogy anya elfogadna, neki egyedül a boldogságom számítana és támogatna, kölcsönösen ott lennénk egymásnak, viszont apa kitagadna – és sejtelmem sincs, hogy ez mélyen megviselne, vagy inkább megkönnyebbülnék tőle. 

A vonatutat követően az órák, akár egy csiga úgy meneteltek. 'Majd szétpukkadtam a tehetetlenségtől, az unalomtól és az idegszálaim úgy kiélezőtek, hogy bármikor is hozzám szólt valaki, azt elküldtem melegebb éghajlatra. Kipakoltam mindent az utazóládáimból, rendszerezve a szekrénybe hajtogattam ruháimat, éjjeliszekrényre készítettem minden lim-lomot, aktuális könyvemet, papírt és pennát, még be is ágyaztam, de az idő még mindig csak hetet ütött. Blaise Roxfort egyik titkos zugába romantikázott Seamus-el, a többi szobatársam a klubhelyiségben széledtek szét, így társaságom sem volt. 
Végül tizenegy óra tájban szótlanul kisurrantam a helyiségből. 
Falak mélyedése segítségével el tudtam kerülni néhány tanárt és az az álnok gondnok Mr. Frics-t, majd lábaimat szedve siettem célom felé. Vágytam tudni, hogy ki írta azt a levelet, hogy milyen ember lehet, mi célból írta – ugyanakkor tartottam attól, hogy az egész csak egy csapda, rosszabb esetben pedig vár rám egy velejéig kedves illető, akit képtelen vagyok szeretni. Mély levegőt véve megráztam magam, elhessegetve a pesszimista gondolatokat – most az egyszer hinni akartam a karácsonyi csodában. 

A télikert a Roxforttal összekötött kupolás, üvegkert volt, ahová többnyire Bimba professzor hozta ki diákjait gyom- és gyógynövénytan órák keretein belül. Most kihalt és csendes volt. A tiszta égbolton megjelenő csillagok és a hold fénye világította meg a hosszú asztalokon magasló különbféle növényeket, cserepeket, tonnányi földet és egyéb kerti szerszámokat. Ugyan az egész ház meseszép, meghitt és nyugodt volt, engem egyre jobban fojtogatott a nyugtalanság – még mindig egyedül tobzódtam egyre búskomorabban. 

Aztán hatalmas robajjal robbant be az ajtón Ő. Megbotlott egy vasszékben, átesett egy sámlin, levert egy metszőollót, végül oly erővel ütközött nekem, hogy mindketten fenékre huppantunk. 

— Mégis mi a francot művelsz, Potter? - mérgelődve próbáltam feltápászkodni a hideg és meglehetősen piszkos padlóról, amikor visszarántott ültömbe, majd magunkra húzta a láthatatlanná tévő köpenyét. 

— Most az egyszer légy jó kisfiú és dugulj el, Malfoy! - már felháborodottan vágtam volna vissza neki, amikor hosszú, vékony ujjait számra tapasztotta. Nem tudtam eldönteni, hogy azon lepődtem meg jobban, hogy az ujjai kecsesek, a legfinomabb selyemnél is puhábbak és az én jégcsap bőrömhöz képest szinte lángoló, vagy azon, hogy annyi év után ez az első önszántából történő érintése. Mire kettőt pislogtam Frics és a macskája Mrs. Norris, akik elől feltételezem menekült a fiú, már kámforrá is váltak. Éreztem gerincemen végig áramló hideget, ahogy távolabb került tőlem. Csalódottan nyüszítettem magamban. 

— Mi a fenét csinálsz itt? Ha nem tudnád várok valakire és most nézz rám, tiszta mocsok lettem! - amint észhez tértem próbáltam magamra erőltetni azt az arcom, amit ő jól ismer. Szemérmetlenül végigpásztázott. Úgy fürkészte végig smaragdzöld szemével testem minden pontját, oly sokat sejtető tekintettel, hogy attól képtelenség lett volna nem zavarba jönni. 

— Tudom. Rám vársz, te idióta. 

— Mi? - pislogtam kővé dermedve. Legmerészebb álmaimban sem mertem feltételezni azt, hogy ő küldhette a levelet. Nem tudja, hogy mennyire vágytam arra, hogy vékony, mégis húsos, halvány rózsaszín ajkai közül ez a mondat szökjön ki. 

— Én írtam azt a levelet, ha eddig nem esett volna le! - hanyagul nekitámasztotta csípőjét az egyik magasabb pultnak. 

— Mégis miért? Azt gondoltad, hogy milyen jó lesz gúnyt űzni belőlem? Ebből nem kérek, köszönöm szépen! - emeltem indulatosan feljebb a hangom. 

— Ha nem szeretnéd, hogy elkapjanak minket a tanárok, akkor fogd be és hallgass meg végre! - határozott kiállásától megremegett lelkem. Nagyot kellett nyelnem, ahogy egyre csak közeledett felém. Megragadta remegő, jéggé fagyott kezem – valamit bíbelődött a nadrágja zsebébe, ám lehetetlenség volt figyelnem mozdulataira. Csak és kizárólag az alig fél méterre álló bozontos barna fürtjeit tudtam szemlélni, ahogy zabolátlanul belelógott a kékségeibe. A hold fénye visszatükröződött vékony keretes szemüvege lencséjén, melyben a saját zavart alakom rajzolódott ki. Sokáig tekintete a kezemre fókuszált, végül smaragdjai megtalálták szürkéskék szemem. Egy pillanatra az egész világ elcsendesült s mintha meg is szűnt volna – csak ő volt és én. Megannyi ki nem mondott érzelem járta át az egész helyiséget. Soha nem voltunk még ily közel egymáshoz, egyetlen percig sem – már ha a folytonos acsarkodást, átkozódást és a meccseken való ütközéseket nem számítjuk bele. 

Lepillantottam arra a kezemre, melyet még mindig szorongatott bársonyos, meleg ujjaival. Egy gyűrű pihent az egyik ujjamon és csak most éreztem meg az ezüst súlyát. Könnybe lábadt a szemem. Ugyanaz a gyűrű ékeskedett rajtam, melyet én is kiválasztottam megannyi más ékszer közül. 

— Mi..? 

— Találkoztam egy érdekes boszorkánnyal még szünet előtt, ő nála találtam erre a kincsre. Valami erő húzott hozzá. A nő nem fogadott el érte pénzt és elmesélte, hogy ezt a gyűrűt és a párját csak két olyan ember tudja kiválasztani, aki teljes szívéből szereti egymást. Vagy valami ilyesmi. Nem igazán értettem, hisz én nem szerettem senkit. Úgy voltam vele, majd odaadom ajándékba Ginny-nek. - akárcsak ezer kést döftek volna szívembe, nem akartam tovább hallgatni, kirántottam ujjaimat keze közül és elfordultam előle – nem engedtem meg azt az örömöt neki, hogy lássa csalódottsággal teli, megtört alakom. — De aztán eljöttél a Három Seprűbe és amikor Seamus-el kezet fogtál megláttam rajtad a gyűrű párját. - simított rá reszkető lapockámra, végigvezette ujjait vállam vonalán, majd le egészen a derekamig — Össze voltam zavarodva. Sose gondoltam rád addig a pillanatig másképp, mint egy nárcisztikus, öntelt pöcsre. - érthető, hisz valljuk be mindig is világi szemétládát játszottam akárhányszor összetalálkoztunk — Aztán valami végig pörgött bennem. Láttam magam előtt minden beszélgetésünket, azt, hogy mennyire utáltalak gyerekkorunkban, azt, hogy akárhányszor megláttalak viszketett a tenyerem a pálcámért és azt, hogy idővel már nem gyűlöletet éreztem irántad. Kerestem azokat a helyzeteket, ahol beléd tudtam kötni, mert 'Merlinre, imádtam ahogy kipirosodik a porcelán bőröd a dühtől! - 

— T-Tessék? - pördültem meg tengelyem körül, hogy lássam igazat beszél-e. 

— Megértem, ha lekeversz egyet és soha többé nem akarsz látni... 
Meg kellett csókolnom. Hozzá kellett érnem azokhoz az ajkakhoz, melyre oly sóvárogva vágytam megannyi ideje már. És most tudatában annak, hogy talán van egy aprócska esély is arra, hogy viszonozza érzelmeimet, meg kellett tennem. Noha alig álltunk egymástól messzebb egy karnyújtásnyira, oly erővel húztam magamhoz, hogy fogaink fájdalmasan összekoccantak. De még ez is oly gyönyörű volt. Zavartnak tűnt és meglepettnek, pár másodpercig megfagyva szobrozott, majd oly vehemenciával kerekedett felém, hogy abba beleremegett testem s lelkem egyaránt. Domináns jellem volt és ugyan ez nyilvánvaló, mégis meglepett, ahogy vékony derekamnál fogva megragadott, felkapott, majd miközben oly lágysággal becézgette ajkaim, hogy attól elolvadtam, felhelyezett az egyetlen olyan bútorra, amin nem sorakoztak a növények; a tanári asztalra. 

Csak akkor váltunk szét, amikor már annyira elfogyott a levegőnk, hogy fájdalmasan ordított tüdőnk. 

— Ha ezek után behúzol egyet én nem tudom mit csinálok... - 

— Szeretlek te hülye! - 

— Komolyan? - 

— Nem csókolózom minden jöttmenttel, gondolhatod! - szemrehányóan ripakodtam rá, ám aztán inkább jobbnak véltem megmagyarázni a történteket — Nagyon régóta szeretlek és már nem rettegek ezt kimondani. Annyira féltem, attól hogy elutasítasz, hogy inkább játszottam az egoista tahót, hogy legalább annyi interakció legyen köztünk amennyit éppen szapuljuk egymást. Hosszú ideje vágyódom utánad és legmerészebb álmaimban sem képzeltem soha, hogy egyszer itt fogunk kikötni... - 

— Te tényleg szeretsz engem! - hüledezett. 

— Ha azt mondod, hogy te Ginny-t szereted, megértem, csak akkor engedj el és hagyd, hogy soha többé ne kelljen veled foglalkoznom! - könnybe lábadtak szemeim. El tudom őt engedni, csak előbb szükségem van, hogy ellökjen magától végleg. Össze kell törnie milliónyi darabokra a szívem, hogy ne vágyódjak utána és ne kapaszkodjak a remény vékony fonalába. 

Válaszul rám nehezedett és megcsókolt. Más volt. Annyival több. Tengernyi kimondatlan érzelmet sűrített mindebbe a durva és mohó csókba. 

 

— Nem akarok üres ígéretekkel jönni. - szólalt meg végül — Nem tudom, hogy mit jelent az a sok érzés, ami most bennem kavarog, de ha adsz nekem egy kis időt, hogy rájöjjek és mindvégig velem maradsz, akkor én megpróbálom minden energiámat ebbe a kapcsolatba feccölni. - tudtam hinni neki. El tudtam hinni, hogy zavarodott, ő velem ellentétben nemrég jött rád, hogy mást táplál irányomba, mint gyűlölet és ezzel meg kell birkózni – nekem sem sikerült egyik percről a másikra elfogadnom ezt az egészet. Ugyanakkor el tudtam azt is hinni neki, hogy mellettem lesz és mindezt ketten fogjuk átvészelni. 

— De ha átvágsz, Potter, Merlinre esküszöm, hogy elátkozlak! - 

— Mostantól kezdve az egyetlen hely, ahol megmérkőzünk, az az ágy, Malfoy! - 

— Azt hiszem az az egyetlen hely, ahol labdába se rúghatok veled szemben... -dünnyögtem inkább magamnak, mint neki. 

— Igen? Végre valamiben egyetértünk, szöszi! - incselkedve húzogatta szemöldökét, miközben újfent birtokba vett. 

Oly érzékien bánt ajkaival és ujjaival – testem minden pontján fokozatosan végig haladt. Lassan, apránként haladt, nem sietett, sőt többször figyeltem fel arra, hogy szeret eljátszadozni puha bőrömmel. Nyálas csókokkal hintette be állam vonalát s édesen dorombolt fülembe, mikor lehúzta rólam pulóverem. Ott feküdtem életemben először teljesen kiszolgáltatottan, ő selymes bőrével birtokba vette mindenem, miközben én csak pihegve élveztem a perc minden másodpercét. Tökéletes volt. 

 

Majd mozgolódásra és Frics mérgelődő hangjára kaptuk fel fejünket: 

 

— ... tudom, hogy valahol erre bujkálsz, Potter! Esküszöm, hogy elkaplak és akkor egy hónapig pucolhatod a budit! - egy tizedmásodperc erejéig kővé dermedtünk, utána pedig belőlem egy olyan nevető roham tőrt ki, mely korántsem volt jellemző rám. Harry felpattant, csitítgatott és próbálta nevetéstől remegő testemre felaggatni felsőmet. 

— Idefigyelj, szöszi! Én tényleg nagyon imádom az önfeledt kacagásod, de fogd be, ha nem akarsz velem együtt vécét pucolni! - ettől csak még inkább rázendítettem. — Tudtam, hogy nehéz eset vagy, de hogy ennyire... - dörmögte idegesen, melytől még kívánatosabbá vált számomra. 

 Felkapta láthatatlanná tévő köpenyét, magunkra borította és húzott volna le az asztalról, amikor átkulcsoltam lábaimmal derekát s mézédes, vajpuha ajkait ízlelgettem megint. Lehetetlenség volt nem megízlelni újra és újra a tiltott gyümölcsöt. Nem volt ellenére, sőt éreztem, ahogy hozzám dörgöli mindenét. — Oh, 'Merlinre, mit meg nem adnék, azért, hogy ez a köpeny hangot is elnyeljen! - dörmögte — De sajnos nem, így lépnünk kell, szivi! - elolvadtam becézgetéseitől. 

A Mardekár torony bejáratáig kísért. Millió csókot lopott tőlem s én még többel ajándékoztam meg. Varázslatos szavakat suttogott füleimbe és ahogy belenéztem átható, sokat sejtető, smaragdzöld, gyönyörű szemeibe tudtam, hogy mind igaz. Tudtam, hogy lehet jövője szerelmünknek. Ordítani tudtam volna a boldogságtól és ez oly levakarhatatlan mosolyt kölcsönzött ajkaimra, mely azonnal szembe tűnt Blaise-nek is, amint beléptem a szobába. Csak ő nem aludt még és végignézve zavart állapotát, csóktól duzzadt száját, el tudtam képzelni, hogy ő is nemrég ért csak vissza a fiújától. 

— Te minek örülsz ennyire? - értetlenül fürkészett. 

— Azt hiszem kezdek hinni a karácsonyi csodában! - haraptam be ajkam 

 — És te? 

— Asszem én is!